Belföld

“Kapsz kaját, tudsz aludni, ami túlélni elég, de ahhoz kevés, hogy ne hülyülj bele”

Pál Anna Viktória
Rónyai Júlia
Pál Anna Viktória, Rónyai Júlia

2016. 06. 09. 14:55

Három mobilvécé csaknem 200 emberre, mosakodásra a tikkasztó melegben sincs lehetőség. Sokan hónapok óta vesztegelnek Horgoson a továbbhaladásra várva. Alex labdát szeretne, Omar Facebookot, Marian az úton elvesztett testvéreit akarja megkeresni. Nem messze innen harci kutyákkal óvja magát a menekültek ellen egy röszkei gazda, akinek háza előtt tehénkoponya díszeleg. Szürreális látogatás a magyar-szerb határon.
Korábban a témában:

Ne hozz olyan cipőt, amiért kár lenne!

– ez az első tanács, mikor útnak indulunk. Mert ahová megyünk, ott hónapok óta mindenki a szabadban végzi a dolgát. Messziről látni a színes sátortetőket, ahogy Kékesi Márkkal, a MigSzol Szeged társalapítójával zötyögünk Szegedről a szerb határ felé. Horgoson márciusban alakult illegális menekülttábor: jelenleg százötven-kétszáz fő várja, hogy beengedjék őket.

Tegnap végre kiraktak ide három mobilvécét. Régóta forszírozta az ENSZ is, mi is, hogy ide kerüljenek. Ezt azonban a magyar és a szerb hatóságok is elutasították, mondván, a határsáv katonai terület. Céloztak arra is, hogy ha javulnak a körülmények, csak még többen jönnének ide.

Eddig mindenki a bokrokba ürített, ami közegészségügyileg rendkívül aggályos. Ha az itteniekre nem is gondolnak, gondolnának legalább a saját alkalmazottaikra: a rendőrökre, akik a területen cirkálnak. Egy jófajta vérhas nem hiányzik senkinek.

– magyarázza Kékesi Márk.

Végül Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője hozott négy mobilvécét, és felajánlotta, ha kell, a takarítást is vállalják. Bár a hatóságok őt is elhajtották, valamiért mégis célt ért a dolog: másnapra a szerbek kiraktak 3 vécét.

Fotó: Pál Anna Viktória

Mosakodásra azonban továbbra sincs lehetőség, a tikkasztó meleg ellenére sem. A kocsiból kiszállva elindulunk befelé az út mellett. Az árkon átgázolva ösvényre kanyarodunk, azon lépkedünk tovább a gyümölcsös mentén. A Kabultól Berlinig tartó út rövid szakasza ez.

A tábor szélén járunk, amikor szerb rendőrautó kanyarodik elénk. Tört angollal förmed ránk a benne ülő férfi és nő: van-e belépési engedélyünk. Nincs, mert kísérőnk szerint eddig nem kellett, de úgy tűnik, a szabályok itt napról napra változnak.

Mikor fotósunk nem törli ki rögtön a felszólításra a képeket, a rendőrnő már üvölt: ragaszkodik hozzá, hogy azonnal tüntesse el a mezőről készült fotókat.

A zajra közben előmerészkedik egy tízéves forma kisfiú. Beszél angolul, bemutatkozunk egymásnak. Hárman-négyen csatlakoznak hozzá, láthatóan szeretnének beszélgetni velünk: vagy húsz percig figyelik türelemmel, hogy alakul a rendőrjelenet. A rendőrnő végül lehiggad, engedélyt viszont továbbra sem kapunk:

A táborba belépnünk nem szabad, így csak a magyar határ felől, a kerítésen át láthatunk be.

Úgy döntünk, a magyar oldalon próbálkozunk.

Mindig jól jön még egy labda

Egyszerre érkezünk az Oltalom Egyesület önkénteseivel, akik ételt osztani jöttek. Járnak ide az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának dolgozói is a határ mindkét oldaláról, az Orvosok Határok Nélkül aktivistái és az SOS Gyermekfalu munkatársai is, akiknek jóvoltából oltást is kaptak a gyerekek.

Az aktivisták furgonból pakolják ki az ételhordókat, levest mernek, kekszet, csokoládét csomagolnak.

Hoztunk még vizet, ivólevet, piskótát, ruhákat, lavórt, gyerekjátékot, focilabdát. Az egyértelmű, hogy nincsenek nagyon ellátva élelmiszerrel.

– sorolja egyikük.

Fotó: Pál Anna Viktória

My friend, my friend! (Barátom, barátom!)

– kiabálnak az elől álló gyerekek az ételt osztóknak.

Egyszerre száz kéz nyúl ki, tolakodás kezdődik.

Ketten egymásnak is feszülnek, rendőr próbálja szétválasztani őket. Márk szerint néha előfordulnak ehhez hasonló összetűzések, de leginkább a különböző háttérből érkező menekültek közt.

Ahogy visszatérünk a kerítés mentén, többen köszönnek, integetnek.

Mezítláb sétálok, ezért sokan a lábamra mutogatnak, nevetnek: „why no shoes?” (Miért nincs cipőd?) Akad, aki a műanyag papucsát kínálgatja.

Ezeket is az önkéntesektől kaphatták, mindenkié egyforma.

Közben előkerül a rendőrjelenetnél már egyszer előmerészkedő 11 éves kisfiú. Alex szaladva jön felénk, a nevemet kiabálja. Angolul kérdezgetem. Néha érti. Amikor nem, zavarában nagyokat nevet. Örül a nem várt idegeneknek. Szüleivel és nővérével érkezett Afganisztánból. Négy napja van itt. A család Hamburgba tart, ahol Alex 18 éves gimnazista bátyja várja őket.

Fotó: Pál Anna Viktória

Hogy mivel foglalkozna legszívesebben? Egy kicsit töpreng a válaszon, aztán kiböki: nagyon érdeklik a robotok.

Megkérdezi, nem hoztunk-e véletlenül még egy labdát. Úgy tűnik, itt ez a legjobb módja, hogy tartósan lekössék a kisebbeket.

„Bol, bol!” (Labda, labda!) – próbálkozik nálunk ugyanezzel egy négy év körüli kisgyerek.

Jönni holnap?

Ha Alex elakad, a harminc körüli Neknasal segít fordítani. Ő Kandahárból jött – ez Afganisztán második legnagyobb városa. Egymaga van, már két hónapja várakozik a táborban. Otthon mobiltelefonokat árult, szeretne Európában is ezzel foglalkozni.

Fotó: Pál Anna Viktória

Nem tudom még, hova mehetek innen. Majd Magyarországon újra átgondolom

– mondja.

Középkorú nő és lánya érkezik a kerítéshez, mindketten csadorban. Pakisztánból jöttek, már 24 napja várakoznak – mondja a 14 éves lány, Marian. Azóta viselik ugyanazt a ruhát, zuhanyozni nem volt lehetőségük. Várják, hogy a nevük elhangozzon és beadhassák a menedékkérelmet.

Fotó: Pál Anna Viktória

Magyarországon nem szeretnének maradni, de addig továbbmenni sem akarnak, amíg elő nem kerül Marian két testvére: egyiküknek Isztambulban, másikuknak Belgrádban veszett nyoma a csempészekkel szökéskor

– mesélik, miközben könnyes szemüket törölgetik.

Két férfi sétál a kerítéshez. Sógorok. Népes családdal jöttek: a 17 éves Omar, várandós nővére, annak férje és négy hónapos babájuk. Két hónapig tartott Kabulból a magyar határig az út: Irán, Törökország, Bulgária, Szerbia – sorolja a maguk mögött hagyott országokat a fiú, akinek a szülei otthon ingatlanügynökök voltak. A kabuli tálib támadások elől menekülnek, otthagyták a házukat üresen. Egy hete várják, hogy sorra kerüljenek.

Fotó: Pál Anna Viktória

Eddig nem hallottam Magyarországról, de azt is el tudom képzelni, hogy itt maradjak. A magyarok, akikkel itt találkoztam, nagyon kedvesek hozzánk. Szeretnék vállalkozásba kezdeni, valami olyasmibe, ami által sok emberrel találkozhatok

– mondja Omar, akinek épp ezért az angol a kedvenc tantárgya. A táborban legjobban az zavarja, hogy nincsen áram és a telefonja folyton lemerül. Így nehéz az otthoniakkal a kapcsolattartás, na meg hiányzik neki a Facebook is. Időtöltésként néha kártyázik a többiekkel.

Fotó: Pál Anna Viktória

„Jönni holnap?” – kérdezi Alex, ahogy elbúcsúzunk, és erre kér Omar is:

Gyertek máskor is! Olyan unalmas itt.

“Kár, hogy lőni nem lehet”

Újra a földúton zötyögünk, tűz a nap, a táj néptelen, mindenfelé kukoricaföldek végtelenje. Ezért is szürreális látvány a tanya, ami előtt autónkkal lelassítunk: a bejáratnál kerítésre tűzött tehénkoponya riogat. Körben gumiabroncsok erődítményszerű fala határolja az udvart.

Fotó: Pál Anna Viktória

Az egymásra púpozott abroncsok közt kikötött, hatalmas testű harci kutyák figyelnek minket.

Egykori kickbox-bajnok, most kutyatenyésztő a férfi, aki családjával lakik itt. Lesérült ebeket is gondoz, de korábban egy interjúban elmondta: nem titkolt célja, hogy egyúttal „jól működő védelmi rendszert” tartson fenn az áthaladó menekültek ellen. Hogy családi békéjét miért és mivel fenyegették a Röszkénél áthaladók, nem derült ki. Az azonban igen, hogy csak így érzi magát biztonságban. Egy másik interjúban sajnálatát fejezte ki, hogy lőni nem szabad.

„A legjobb nem tiltott fegyver” – jellemezték a pitbullokat egy a férfi módszereit dicsérő fórumon. Nem bolygatjuk őket mi sem, megyünk tovább.

Az üzenet egyértelmű

Lehet, hogy ez a balkáni útvonal idén nem lesz annyira tele, mint tavaly. Nem jó ötlet az EU részéről Törökországot pénzzel kitömni, és rájuk hagyni a piszkos munkát, de valamelyest azért visszaesett az erre jövők száma. Hogy mi lesz, senki nem tudja megjósolni

– mondja Márk a visszaúton.

Szírek már nem nagyon jönnek, inkább afgánok. Van, aki már éveket élt törökországi menekülttáborban. Megunta, kezdeni akart valamit az életével.

A táborban kapsz kaját, tudsz aludni, ami túlélni elég, de ahhoz még kevés, hogy ne hülyülj bele.

A családosokat hamarabb átengedik, az egyedülálló férfiaknak már sokkal nehezebb: van, aki hónapok óta vár itt.

Fotó: Pál Anna Viktória

Még mindig sokan próbálkoznak a szökéssel: nemrég egy szír testvérpár kísérelt meg csónakkal átkelni a Tisza gyálai holtágánál. Ki akartak kötni a túlparton, ám a rendőrök az ENSZ-hez eljutott beszámolók szerint visszatuszkolták őket. A csónakjuk belefordult a vízbe. Egyikük a partra úszott, másikuk, egy 22 éves férfi belefulladt a Tiszába.

Aki megengedheti magának, annak nem nehéz csempészt találnia ezen a környéken sem, a mostanában érkező afgánoknak azonban erre általában már nincs pénzük.

Márk szerint a csempészek közül a kis halak gyakran maguk is szegény emberek, akik inkább kockáztatják a lebukással járó másfél-két év börtönt a fuvarokkal szerzett százezrekért. Még így is megéri nekik.

Az embercsempészet dollármilliókat juttat a feketegazdaságba: az életveszélyes, Égei-tengeri csónakos átkelésért 1000 euró körül kérnek, a teljes út költsége egy családnak 2 és fél, 3 millió forintba kerülhet.

A legtöbben mindenüket eladják, hogy útnak induljanak. Ha a feketepiacra befolyó pénzt inkább a beilleszkedésük segítésére fordíthatnánk, előrébb tartanánk

– véli Márk.

Fotó: Pál Anna Viktória

Szinte mindenki Németországba menne, de most már azt is hallani tőlük, hogy mindegy, csak munkát vállalhassanak. Többségük dolgozni szeretne. Van, aki nagyon képzett, nyelveket beszél, de elvétve olyan is akad, aki soha életében nem járt iskolába. És tény, hogy vannak köztük orbitális bunkók. Épp annyi, amennyi mindig lesz, ha bárhol véletlenszerűen kiválasztasz kétszáz embert.

Kezdetben naponta ötven, ma már csak tizenöt kérelmet bírálnak el a hatóságok. Azt is azért, hogy Magyarország ne írja ki magát végleg a civilizált országok sorából. Akit továbbengednek, Körmendre, Szentgotthárdra kerül át az osztrák határ mellé. Ott nyitott a tábor, az üzenet egyértelmű: húzzanak innen mielőbb a fenébe!

Fotó: Pál Anna Viktória
vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.