Belföld

“Segítek, hogy más se az utcán fetrengjen” – házat épített a hajléktalan, aki ma már az erdő kapitánya

Rónyai Júlia
Pál Anna Viktória
Rónyai Júlia, Pál Anna Viktória

2016. 05. 28. 18:00

A szegedi, Tisza-parti kis erdőben élő Elek maga ácsolta össze a házát. Szívesen lát mást is, akinek nincs hol aludnia. Barátai a környékbeli kutyák, macskák és emberek. És habár 41 év munka során elvesztette több ujját, a fél szemét, a családját és a pénzét is, azt állítja: sosem volt boldogabb, mint most.
Korábban a témában:

Jókor jöttek a hölgyek. Épp gondolkoztunk a Pistával, hogy el kellene indulni tarhálni. Még szereznünk kell ötven forintot egy üveg borhoz, de kéne cigarettahüvely is. Azt tudják, hogy megvakultam az egyik szememre? Nem? Akkor a múltkor még biztos megvolt. Persze, a szép nőket meglátom ám, a pofátlanság, az mindig ment.

A terület, ahol vagyunk a vízműhöz tartozik. Kiegyeztem velük. Na jó, inkább úgy mondanám, hogy megtűrt személy vagyok itt, 2012 október hatodika óta. Azt mondták: érezd magad jól, takarítsd ki az erdőt, felgyújtani azért nem kell, meséli Elek.

Fotó: Pál Anna Viktória

Majd meséli tovább, a saját történetét, a saját szavaival:

Nem csak én lakok ám itt kinn. Lejár hozzám az összes hontalan, már amelyik képes normálisan gondolkodni. Ha bemennek a szeretetszolgálathoz, ott legfeljebb kapnak egy szelet zsíros kenyeret, aztán húzhatnak onnan a büdös francba. Tudja, ebbe az uniós rendszerbe a földön fekvő emberek nem nagyon férnek bele. Én azért is tartom fenn ezt a telepet, hogy ne az utcán fetrengjenek, ne a rendőrökkel kötözködjenek alkoholos állapotban.

Május elseje és október vége közt nincs hajléktalanellátás, nincsenek szállók. Hova menjen a szerencsétlen? Ide, hozzám jöhet.

Fotó: Pál Anna Viktória

Ez alkalmi pihenő: ha szétnéz, van itt pár ágy. Mindig főzök, akad valami kaja mindenkinek, ez ad egy kis lelki békét. Cserébe? Hát mit lehetne kérni egy hontalantól, angyalszivikém?

A trehányokat persze nem engedem be.

Azelőtt dolgoztam világ életemben, gyerekeket neveltem, becsülettel, szeretettel, soha nem voltam szar ember. Gondoltam, van még egy-két évem, úgy dögöljek már meg, hogy valami marad utánam, ha már a három lányom nem beszél velem. Kettő külföldön van, egy lakik itt Bordányban.

Jelezte pár éve, hogy nem kell meglátogatnom se őt, se az unokámat.

Fotó: Pál Anna Viktória

A feleségem a második férjét, vagy a mittudoménhányadikat használja.

Beleszeretett egy rendőrbe, én ezt elfogadtam… mert hát mi végre vannak a nők, ha nem arra, hogy szeretkezzenek?

Na, már persze a férfiak is. Csak hát akad, aki a kelleténél mélyebben szereti a feleségét, és nem tudja elviselni, ha az más karjában is van. Nem bűn az se, de mire belenyugszik az ember, eltelik tíz-tizenöt év. Kérdezzen már gyorsan valami mást, jó?

Fotó: Pál Anna Viktória

Nézze, az a kutya ott, a Papucs, az enyém. Azzal a ronda macskával viszont vigyázzon!

Még nincs nálunk befogadva a családi körbe, mert nem ment át a teszten. Olyankor megvizsgálom, hogy nem bolhás-e, van-e benne kullancs, aztán meg kell fürdeni. Ide jön zabálni ez is, a nyúl is, az őzike is.

Az a másik macska viszont egy királynő. Ekkora volt, mint az öklöm, mikor hoztam. Két nevet kapott a keresztségben: Ribanc Kurva, már meg ne tessék sértődni.

Született három kölyke: az egyik Elek, mint én, a másik a Sanyika, a harmadik a Lacika, akkor is, ha lány. Az állatokkal könnyű szót érteni, mindig tudják, mire gondolok. Jó élet ez itt velük a zöldben. Más csak könyörög a párjának, hogy drágám, húzzunk már el egy kicsit, elegem van a betonból!

Fotó: Pál Anna Viktória

Volt nekem itt annak idején, a hetvenes években a Tisza-parton egy házam, ami a nudi strandhoz tartozott. Ide járt a szegényebb fajta, akinek nem telt a fizetős strandra. Vittünk le homokot is: bányaterületekről hordtuk ide IFA-val, napokon keresztül, hatvanvalahány fordulóval.

Kimondottan a gyermekszaporulat célját szolgálta ez a strand, azért épült oda a sarokba a hölgyeknek tusoló, fürdőszoba, vécé. Ment a zene, a buli, tessék nézni, még bokszpálya is volt itt, meg táncparkett. Idővel rászoktak a gazdagabbak is. Műsor volt, élet volt, az egész Tisza-part tele volt csöcsökkel.

Fotó: Pál Anna Viktória

Jöttek szerbek, jugoszlávok is: először benyomtak a kocsmában egy felest, aztán ment a parti szex a pokrócon. Szólt a hangszóróból, hogy:

A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke,
Mi kommunista ifjak indulunk, mert bennünk apáink reménye.

A komcsi rendszer végével aztán ez is megszűnt, szét lett ott rongálva minden. Lapátokkal jöttek, elhordták a homokot. Fürödni már hivatalosan nem lehet egyetlen élővízben sem, csak ha van bója, vízőr meg mentőcsónak. Most ott van a helyén ez a minekhívják, kalandpark. Adtak nekem fát onnan, ami megmaradt, azt áthordtam ide, amikor építkeztem.

Fotó: Pál Anna Viktória

Jaj, hát ez a házam itt azért még nincs kész, anya! Felépíteni is hónapokba telt. Tudja, milyen segítségem volt: ha nincs bor, nem dolgozik, ha van bor, akkor meg azért nem dolgozik.

Ismernek engem még a komcsi időkből elég sokan. Ha valahol bontják az épületeket itt-ott, szólnak, hogy van ajtó vagy ablaküveg. Lehordják ide, ami nekik nem kell, onnan vannak ezek a bútorok.

Majd ott oldalt létrehozunk egy steril szobát is: abban nem fog senki cigarettázni meg alkoholizálni, belépés csak tornacipőben vagy mezítláb. Most még a kutya alszik benne, de le lesz szépen linóleumozva, meg átmosva hipós vízzel, hogy ha véletlenül valami nőnemű óhajtana testi kapcsolatot létesíteni, ne érezze magát fertő helyen.

Fotó: Pál Anna Viktória

Védett helyet csinálunk a tűznek is, nehogy felégessük az erdőt, mint azok a tizenéves hibbant gyerekek, akik eldobálják itt a cigit. Ide lejárnak hozzám, egy egész hadosztály.

Iszogatunk, kávézgatunk, beszélgetünk angolul-németül. Kábítószer, az itt nincs! Igyekszem őket jó útra terelgetni. Fontos, hogy legyen magyar munkás, akinek még rendes nyugdíja is lesz egyszer.

Fotó: Pál Anna Viktória

Nekem csak rokkantnyugdíj jár. Nem tudom pontosan, de asszem, most vagyok ötvenhét. Küldözgettek ide-oda, elmentem a bizottság elé, 41 ledolgozott év után 41 ezer forint rokkantnyugdíjat kapok. Fűrészgéppel dolgoztam annak idején, gyalultam, esztergáltam.

Leszakadt a kezem a nyolcvanas években, én voltam Magyarországon az első, akinek visszavarrták. Az ujjaimat is visszagyártották, dolgoztam velük tovább.

’96 után aztán Európa-csavargó lettem: Olaszország, Hollandia, Svédország, Spanyolország, Lengyelország, ahová épp kiküldtek dolgozni. Persze, a pia, a csajok, a szex mindig ment mellette. Nem voltam ronda gyerek, hál’ Istennek, szerettem a hölgyeket.

Kilenc hónapot dolgoztunk kinn mindenütt, aztán három hónapot itthon kellett. De hiába mentél el magyar céghez, angyalom! Nem volt biztos, hogy be voltál jelentve.

Kijelentettek, bejelentettek, így meg már sose lesz nyugdíjam.

Fotó: Pál Anna Viktória

Hogy mi voltam kinn? Májsztertróger. Tudja, mi az? Mestermunkás, papírom is van róla. A csontozóban dolgoztam napi tizennégy órákat. Most meg azt tetszik gondolni, hogy a hentesek a melegben dolgoznak, de az két külön szakma.

A csontozás plusz hattól tíz fokig történik, különben megromlanának a hűtött fél disznók. Volt, hogy így is szakadt rólunk a víz, mert kinn óránként dolgoznak fel a gyárban 1200 disznót.

Tessék elképzelni, az elmúlt 30 évet hidegben csináltam végig. Az ízületek elhasználódnak. 2010-re tönkrement a vesém, a lábam is, gukken bitte, látja milyen visszeres! Most még hideg van, de ha melegebb lesz pár fokkal, úgy fáj, hogy a fene megeszi. Kész a derekam is.

Fotó: Pál Anna Viktória

Amikor aztán hazajöttem németből, bementünk a kocsmába Kiskunfélegyházán. Jövünk ki, a kocsi meg már sehol. Voltak benne késrácsok, mindenféle szerszámok, hentes cuccok. Na meg 13 ezer euró.

Két hónap múlva lett meg a kocsi, persze teljesen szétbarmolták, én meg vihettem vissza a rendszámtáblát németbe leadni. Na mondom, basszátok meg, hülye magyarok, entsuldibittesőn. Azért történt jó is. Sokáig csak álmodtam róla, hogy de jó lenne egy kis birkapörkölt.

Egyszer épp kukáztam, erre odajön egy nő, hoz becsomagolva finom meleg birkapörköltet.

Persze, biztos csak ki akart tolni az urával, vagy aki épp nem ment át hozzá vacsorára, de ne tudja meg, nekem mennyit jelentett. Azóta ismernek már engem a bevásárlóközpontnál is a Mars téren. Van ott egy nagy fa, úgy hívom, zöldségtermő fa: oda pakolnak ki nekem minden paprikát, hagymát, paradicsomot, krumplit, ami megmaradt.

Elég tisztességesnek lenni, azt értékelik: akkor akad egy jó szó, egy pohár ital, egy kis apró.

Fotó: Pál Anna Viktória

Higgye el, hogy én most vagyok a legboldogabb. Mások csak álmodják azt a szabad világot, ahol élek.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.