Aki meg tudja különböztetni játszásuk alapján a Nemzeti Filmharmonikusokat a Budapesti Fesztiválzenekartól, annak nem szól ez az írás, de valami azt súgja nekem, hogy ez még a zenekritikusoknak se volna egy egyszerű teszt. Az, hogy a zenészek fizetése közt többszörös különbség van, az tehát nem esztétikailag mérhető, inkább menedzseri érdem.
Fischer Iván valószínűleg jókor volt jó helyen, és azzal, hogy teljesítményelvű értékeket alakított ki, szemben mondjuk a más zenekarokban lévő feudális viszonyokkal, ahová csak bekerülni kellett, aztán hátra lehetett dűlni, minőségi lépéselőnyhöz jutottak. Ekkor lehet, valóban meg tudta különböztetni a zeneértő a hangzás alapján őket. A kis lépéselőnyből nagyszerű menedzseléssel hatalmas előny lett, de már nem annyira minőségben, mint inkább ismertségben. A Fesztiválzenekar márkává vált, hovatovább országmárkává.
Közben látva az idők szavát, Kocsis Zoltán és valószínűleg több más kiemelkedő zenekarunk is átvette a teljesítmény- és minőségelvűség gyakorlatát, fegyelmezetté váltak a próbák és ettől fogva a legjobbak közt alig találni különbséget, és ezzel alighanem egyetértenek a zeneértők. A Fesztiválzenekar kezdeti kemény szűrései, felvételi módjai is véget értek egyszer, de a vendégzenészek foglalkoztatása már állandó menedzselési versenyelőnyt jelent a számukra.
Az viszont másodlagos kérdés kellene, hogy legyen, hogy a Fesztiválzenekar kuratóriumában ott van Soros felesége, de ez nyilván az „igazságosztó” Fidesz-kormányzatban nem egy jó pont, ahogy az sem, hogy Fischer Iván aggodalmait azonnal megfogalmazta, amint kiderült, hogy a kétharmadot szerzett kormány az ellensúlyok lebontásába és központosításba kezd. Hillary Clintonnak írott és aztán kiszivárgott Fischer-levél önmagában is bizonyítja – ha valakinek addig nem lett volna egyértelmű -, hogy a zenekarvezető nem csak zenész, hanem értelmiségi is, és ilyen minőségében sem megalkuvó.
Fischer Iván értelmiségi a szó klasszikus értelmében. Hallottam egyszer egy remek előadását még a 90-es évek elején arról, hogy a zenekarok élére a XVIII. században hogyan került karmester, hogy addig tulajdonképpen a zenekarok vezető nélkül zenéltek, és maximum egy tamburmajor lépegetett a menet elején és mutatta a ritmust, de semmiképp sem ő volt a főszereplő. A kamarazenei produkciókról nem is beszélve. Aztán valami megváltozott, egyre nagyobbakká váltak a zenekarok, és egyre inkább háttérbe szorultak a zenészek, hogy a végén aztán már minden a vezetőről szóljon. A zenekarok fejlődését összekötötte a forradalmakkal. Tán Fischer még Freud elméleteit is ismerte arról, hogy a tömeg szeretete miként irányul a vezető felé és aztán oszlik szét, tán olvasta Le Bone-t is vagy Tarde-ot, de ha őket nem is, egy magamfajta szociológushallgatónak rettenetesen érdekes volt, ahogy a zenetörténeten keresztül tudja megmutatni, miként alakult át Európa társadalma. A zenekart tulajdonképp a társadalom tükörképének tekintette, és némi iróniával beszélt a karmesterségről, mely tükrözte ezt a társadalmi átalakulást.
Akinek a fentiekhez hasonló társadalmi érdeklődése és felelősségérzete van, egyáltalán nem meglepő, hogy befolyását másként is használni akarja, és nem csak a zenével fog foglalkozni. A Fesztiválzenekar tevékenysége gyerekek közt, idősek otthonában, a Hősök terén stb. egészen páratlan. Ezek mind nemcsak és elsősorban zenei, hanem társadalmi teljesítmények.
Térjünk akkor rá egy kicsit a sztori másik oldalára, Budapest főpolgármesterének megnyilvánulásaira. Tarlóst az tette naggyá, hogy abszurdnak tartotta Demszky városvezetését, aztán abszurdnak azokat a kritikákat, amelyek céljai megakadályozásában szerepet kaptak, jöjjön az esetenként akár a kormányoldalról is. Kálmán Olgával való beszélgetéseiből lehet a leginkább kifejteni mi is a kommunikációs stílusa. Kap egy kérdést, majd ezt a kérdést parabolikusan továbbviszi, olyan vádaskodók felé, akik nevét többnyire nem is említi, csak érveiket, majd ezeket az érveket cáfolja. Ilyenformán „a vannak akik azt állítják”, hidat épít a kérdéstől a politikai ellenfeleiig, majd ezeket nevetségessé teszi. Hajlamos személyes vitákba is belemenni a kérdezővel, ilyenformán veszekedésbe vinni a társadalmilag releváns kérdéseket.
Fischer nem hiszterizál, hanem érdekérvényesít, de Tarlós apaként jelenik meg, követelőzésnek, fenyegetésnek, zavarkeltésnek minősíti a kifogásokat, ezzel Fischert behúzza arra a területre amelyben ő szeret birkózni. Egy értelmiségi, elemző alkatú lamentáló, a maga szerepével is iróniára hajlamos ember, akinek vannak nyugati mintái, miként szokás manapság egy pénzelvonást megbeszélni, aligha tud mit kezdeni a személyeskedésre bármikor átváltó magabiztos és fölénye teljes tudatában lévő politikussal. És valóban nem tud, amikor kijelenti „Budapest jobb vezetést érdemel”.
Tarlós a politikai téren fölényben van. A Fesztiválzenekar értéke a márkaérték. Liberális médiumok máris elkezdik a világ legjobb zenekaraként aposztrofálni, csak hogy kellő ellensúlyt adjanak, de a Fesztiválzenekar nem a világ legjobbja (ki tudná megmondani melyik az?), viszont ha pontosak akarunk lenni, a hazaiak közül a legjobb márka. Tarlós és az egész kormány így is tekint rá. Egyik serpenyőben van tehát egy jó márka, a másikban viszont az, hogy ez a márka nem egyszer kormányellenesen lép fel, ami miatt inkább félelmetes, mint jó. Politikailag azonban a zenekar tagjai sem egységesek, és valószínűleg van olyan nézet is, hogy kívül kellett volna maradnia Fischernek az értelmiségi kiálláson.
Amikor Fischer belevág a politizálásba és felveszi a kesztyűt Tarlóssal, akkor könnyen belesodródhat a stadionokra költött pénz kritikájába, vagy a kisvasútra szánt extra költések felemlegetésébe, szembeállítva a Fesztiválzenekar érdemeivel. De miközben ezzel politikai tőkéjét növelné, csökkentené annak valószínűségét, hogy akárcsak egy fillért is kapjon támogatásként, mert a magyar kormány jobban szereti a saját műveit, a kisvasutat és a stadionokat, és nyilván mostantól fogva minden lépését a félelem dönti el, ami nem túl jó tanácsadó.
Budapest is elő tud állni olyan ötlettel, amivel megosztja a zenésztársadalmat. A kifogásolt pénzmennyiséget más zenekaroknak adhatná, ha volna ugye, mondván, hogy a Fesztivál nélkülük is meg tud állni a maga lábán, elismerve mindeközben a múlhatatlan zenei érdemeiket, hogy ezzel meg kivédje a nyugati támadásokat. (Tarlós már bele is kezdett ebbe: itt.)
Ha Fischer nem politikai oldalról próbálja kezelni a helyzetet, akkor ragaszkodhatna a civilizált eljárásmenethez, visszautasíthatná Tarlós személyeskedő stílusát. Nem ezt teszi, de nem is csúszik bele a védekező gyerek szerepébe a rendreutasító szülővel szemben. Ellentámadásba lendül, elmondja, mi nem valósul meg a költségmegvonás miatt és flashmobot szervez.
Civilizált kommunikációt megvalósítani, tárgyalásról, szponzoráció mértékéről beszélni, a márkaérték fontosságának érveit áttárgyalni volna a társadalom számára a legkívánatosabb. De ez már most látszik, hogy nem fog menni.
Klasszikus értelemben Budapest a mecénás, és a Fesztiválzenekar a támogatott. Ez a támogató-támogatott viszony a reneszánszban gyökeredzik. Olyan patríciusok, hercegek, földesurak és királyok kezdték el, akik saját dicsőségükre támogatták a művészetet. Nem érdek nélkül, de miközben szerették volna felmutatni, hogy nélkülük nem jött volna létre a művészeti alkotás, megkezdődött a művészekért a verseny. A művészek így kezdtek elszakadni az uraktól, szabadon utazhattak, elmehettek, elszegődhettek más udvarokba, és a legjobbak maguk szabhatták meg kinél kamatoztatják tehetségüket. Egyszóval a művészek a reneszánsz idején megszerezték a történelemben addig soha elő nem forduló függetlenségüket, és ennek a függetlenségnek köszönhető, hogy a művészet önálló értékként ma már mindenütt a világon jelen van, sőt, a művészek romantikus korszakbeli zseni kikiáltása után az udvari művészet elvileg a múlté lett. De a valóságban nem könnyű elszakadni a mecénásfüggéstől, hiszen akár a szocializmusban, akár ma nem egy rossz stratégia a hatalom szolgálatába szegődni, s azon belül kompromisszumos megoldásokat keresni.
Fischer Iván úgy érezte, neki nincs szüksége a kompromisszumos megoldáskeresésekre, Tarlós pedig úgy gondolja, hogy nagyon is szüksége volna rá. Másként értelmezik a civilizációnkat.
