Image: 73007955, Matolcsy György közgazdász, publicista, politikus, a második Orbán-kormány nemzetgazdasági minisztere., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Belföld

Ne nagybácsik mondják meg, kihez és mire menjen közpénz

Zsolt Péter
Zsolt Péter

szociológus. 2016. 04. 27. 06:53

Van egy ember, aki nagyon sok pénz fölött kezd el rendelkezni (Matolcsy), melynek felhasználása vitát vált ki a társadalomból, hiszen nem saját pénzéről van szó. Van neki egy rokona (Szemerey), aki a médiafronton egyre jelentősebb tulajdonosi szereplő. Ha azt tapasztaljuk, hogy nagybácsik és unokaöccsök közt áramlik a közpénz, akkor azt nevezik nepotista rendszernek.

Mielőtt azonban elfogadnánk, hogy a társadalmunk pont olyan nepotista, mint amilyennek Móricz írta meg a Rokonokban, és semmit sem változott a 20-as 30-as évekhez képest, nézzük meg a történet másik oldalát.

Van egy napi feladatait végző újságírónk (Joó Hajnalka), aki viszont egy alapértékből indul ki, és ez a közpénzek átláthatóvá tétele. Mivel ennek létjogosultságát egyetlen újságíró sem kérdőjelezi meg, ezért főnökei is támogatják a munkáját. Az, hogy a nagybácsi pénzeli már a munkahelyét, számára is csak akkor derül ki, amikor sikerül elérnie, hogy nyilvánosságra kelljen hozni azokat a papírokat, amikről a nagybácsi mindig is tudta, hogy jobb lenne eltitkolni. Ezek közt a papírok közt bújik meg, hogy az újságíró munkahelye fél milliárd forintot kapott a közpénzeket vitatható módon osztogató nagybácsitól.

Ekkor találkozik a fentről nepotista módon ömlő pénz az alulról jövő újságírói küldetéssel.

A nagyfeszültség érintkezése szikrákat és zárlatot okoz, s épp az az újságíró mond fel először, aki az átláthatóságot sikerre vitte. Aztán több munkatársa, nem is feltétlen szolidaritásból, hanem mert ők is úgy gondolják, ez a pénz nem elfogadható, kilép. Ez lehet, hogy ma botrányosnak tűnik, de holnap épp hogy azt fogjuk észrevenni, több ember képes tisztességességre, és nem kell egyetlen hősnek értelmetlenül belehalnia az elveibe.

A történet további nem elhanyagolható része, hogy azért sem vagyunk a 30-as években, mert a szerkesztőségben nem csak, hogy nem tudták kinek a kenyerét eszik, de nem is várták el tőlük, hogy aszerint írjanak, melyre legfontosabb bizonyíték épp az „egyszerű” újságíró (Joó Hajnalka), aki azért küzdött, ami a nagybácsinak a legkellemetlenebb. Nem kétséges azonban, hogyha nincs ez a küzdelem, akkor tovább süllyed a demokráciánk, és a következő lépés már a tulajdonos általi témakijelölés, aztán az elvárt lojális újságírás lett volna. Nem rögtön csúszik egy rendszerben minden ember kiszolgáltatott helyzetbe, apró kis bűnökön keresztül vezet ide az út, és pont azok a legfontosabb szereplők, akik már a kisebb (?) problémáknál reagálnak.

Két dologról is érdemes beszélnünk. Az egyik a tulajdonos és az újságíró kapcsolata, a másik az újságírók kialakult értékrendszere.

Minél képzettebbek etikai szempontból az újságírók, annál erősebb az önvédelmük, és annál kevesebb hibát is vétenek, vagy ha hibát vétenek működik egy hierarchikus felelősségi gondolkodás, amelyben a vállalkozás és/vagy a szakma presztízse érdekében cselekednek.

Nagyon beszédes, hogy a főszerkesztő mondott le legutoljára, mert nekem ez azt üzeni, hogy nem működött a hierarchikus felelősség. Egy nyugati magas presztízsű médiumnál nem Joó Hajnalka távozott volna, hanem csak a főszerkesztő. Kétségtelen, egy miénknél rosszabb világban a főszerkesztő megerősödik pozíciójában, és a stábot lecserélik, ki se kell lépni.

Aki csak pisszenni mer, repül.

Nálunk a külső néző aggodalma inkább az, hogy igazságos világban élünk-e, nem fog-e épp felfelé bukni a főszerkesztő, és lefelé a hitelességéért azonnal lemondó.

Ha volna egy erősebb médiaetikai összefogás, akkor nem kétséges, ki merre tovább. Ki kap szakmai díjat. Ha volna egy mindenki által elfogadott és ismert újságírói etikai kódex, akkor talán a főszerkesztő is elkerülhette volna a hibát. Amúgy más bűne nem is volt, mint hogy miközben tudott a támogatásokról, nem jelezte, hogy a különböző anyagok milyen pályázatokból születtek. Ha ezekben az anyagokban a pályázatot kiíró tulajdonos érdekei is érvényesültek (nagybácsi direktben diktál), akkor ezek az anyagok burkolt reklámoknak is tekinthetők. Egy főszerkesztő pedig azonnal le kell mondjon, ha burkolt reklámozáson érik.

Image: 73649306, A Magyar Nemzeti Bank bejárata., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Berecz Valter

Mindez nem azt jelenti, hogy Nyugaton nincsenek burkolt reklámanyagok, vagy politikusok által megrendelt írások. Nézzük is akkor a másik témakört. A tulajdonos és a szerkesztőség viszonyát. Ez mindenütt kényes kérdés, mert a tulajdonosnak valamilyen mértékben mindig kiszolgáltatott az alkalmazott. A kiszolgáltatottság mindig aszerint növekszik, ahogy az újságírók etikai ellenállása csökken. Mikor aztán az olvasók azt látják, hogy folyamatosan manipulálják őket, akkor elhagyják az adott médiumot, mely így gazdaságilag tönkremegy, és ez már visszacsap a tulajdonosra is. Kivéve, ha van egy gazdag nagybácsi, aki mindig kihúzza a szerkesztőséget a bajból. Sajnos a gazdag nagybácsi rendkívüli veszélyforrás. Felpuhítja a költségvetési korlátot, elkényelmesít, és rombolja az újságírói etikát.

Ami a Vs.hu-val és körülötte megesett, egyáltalán nem rossz történet.

Egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik ebben az újságírók becstelenségét látják, épp ellenkezőleg. A szerkesztőség menedzsereinek az a dolga, hogy gazdaságilag egyenesben tartsák a vállalkozást, és minél nagyobb szabadságot tudjon biztosítani minél rátermettebb és tehetségesebb újságíróinak. A vezetés ezúttal a kompromisszumban túl messze ment, de jó szándékukat nem vonnám  kétségbe. Az újságíróknak nem feladatuk, hogy saját munkaadójuk pénzügyeit vizsgálják, nem is áll érdekükben, hogy mindenbe belekössenek.

A médiaszabadság nem abban nyilvánul meg, hogy mindenki a saját munkaadójának kritikusa, hanem hogy a versengő helyzetben egyik elárulja a másikban történő kínosabb dolgokat. Kínos dolgok mindig lesznek, viszont nem fogunk tudni róluk, ha nem plurális a média. (Ezért kell arra vigyáznia az államnak, hogy a médiavilág sokszereplős volta megmaradjon.)

A kilépő, felmondó újságírók pedig a mi történetünkben önfeláldozó hősök.

Épp ez a magatartás az olvasókat megnyugtató: van, aki komolyan veszi az átláthatóságot, nem csak beszél róla, van aki vállalja következményeket, van  becsületes szakmai kiállás, van hiteles újságírás, van akinek írásaiban bízhatunk. A mi civilizációnk nem személyes ismeretségeken, hanem a közvetett információk hitelességén alapul. Amennyiben egy kritikus pont alá kerül az újságírók iránti bizalom, a Nyugat összeomlik. Számomra még a főszerkesztő (Lebhardt Olivér) késői felelősségvállalása is nagyon bizalomnövelő.

Ha a jövőben a közpénzek átláthatósága nem képezné vita tárgyát, ha sokkal jobban ragaszkodnánk komolyan vételükhöz, akkor az nem szítani, hanem csillapítani fogja a konfliktusokat. Most még gondolhatja valaki, hogy nem lett volna botrány nagybácsi és unokaöcs kalandjából, ha nem kellett volna az MNB pénzügyeit nyilvánossá tenni. Viszont, ha legközelebb mindenki tisztában lesz azzal, hogy az adatokat már eleve nyilvánosak lesznek, meg se fordul egyetlen ember fejében sem, hogy a támogatások eredetét ne közölje. További megnyugtató megoldás, ha azt láthatjuk, hogy a közpénzeket demokratikusan osztják szét akár újságírói tevékenységre is, és nagyon nyugtalanító, ha nem tudjuk milyen közpénz melyik szerkesztőségnél landol.

Azzal tehát semmi gond sincs, ha akár Sorostól, akár az államtól pályázat útján pénzt lehet szerezni valamilyen újságírói tevékenység elvégzéséhez. Csak ne nagybácsik mondják meg egyedül kihez és mire menjen közpénz.

Hősökre pedig csak addig lesz szükségünk, amíg ezek forrását titkolni akarják.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.