Belföld

Meghalt Kőrösi Zoltán

24.hu
24.hu

hírfaragó. 2016. 02. 05. 14:53

Kőrösi Zoltán író, forgatókönyvíró, szerkesztő, dramaturg évekig dolgozott a Magyar Rádiónál, volt a Litera főszerkesztője is, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is, az Origo azt írja, hogy 53 éves korában, váratlanul hunyt el, szívinfarktusban halt meg információik szerint.

Kőrösi Zoltán 1962-ben született Budapesten. 1987-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) magyar-történelem szakán szerzett diplomát. 1986-tól szabadúszóként kritikákat, esszéket publikált, 1990-től a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, 1995-től főszerkesztője, 2002-től 2007-ig művészeti főszerkesztője volt. 1995-96-ban ő szerkesztette az Írószövetség Fiatal Írók József Attila Körének JAK-füzetek című sorozatát. A Szépírók Társaságának alelnöke, 2010-től a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumának elnöke volt.

1993-ban megnyerte a Magyar Napló Örkény-novellapályázatát, 2005-ben elnyerte Az Év Könyve-díjat, 2006-ban József Attila-díjat kapott.

Utolsó könyve, a Szívlekvár 2014-ben jelent meg. Főbb művei közé tartozik A testtől való szabadulás útja (elbeszélések, 1994); A tárt szárnyú lepke (regény, 1996); a Romkert (regény, 1997); a Budapest, nőváros (2004); a Milyen egy női mell? (2006), valamint a Szerelmes évek. Gyávaság (2009).

A Szívlekvárból matinéztunk annak idején, itt most részlet a részletből.

 

Psszt! Én egyszer megcsókoltam Kádár Jánost is, súgta a Papa Sándorkának.

Ki az a Kádár János?

A Papa édesapja, második Magyar Sándor a Nagy Háborúban, ezerkilencszáznegyvenkettő decemberében a Don-kanyarban teljesített frontszolgálatot mint híradós, húzták a kábeleket, morzéztak a tábori adókon, akkor is, ha pillanatnyi tűzszünet volt, s akkor is, ha csapkodtak az aknák és az ágyúlövedékek. Itt érte Magyar Sándort a hír, hogy rövidesen megszületik az első gyermeke, kérvényt adott be hát a Hadtestparancsnokságra, hogy az áldásra való tekintettel eltávozást kaphasson. Átfordult már a naptár az új esztendőre, amikor megérkezett a válasz, mi több, csodák csodája, igenlő volt: második Magyar Sándort hazaengedték két hétre. Így történt, hogy míg ő otthon töltötte az eltávozást, s örült a január kilencedik napján megszületett kisfiának, azaz harmadik Magyar Sándornak, sejtelme sem lehetett arról, hogy Urivnál éppen megkezdődött a nagy doni áttörés, és odahagyott bajtársai hősiesen harcolva követték egymást a halálba.

Mondhatni, a Papa születése mentette meg az ő apját a pusztulástól, annál is inkább, mert második Magyar Sándort a tömeges visszavonulásba nem rendelték, sőt, mint családfenntartót, leszerelték, miközben a teljes zászlóalja odaveszett.

Második Magyar Sándor a bevonulása előtt a fűzfői Nitrokémiánál dolgozott, a gyári tejcsarnokban, mint sajt- és vajmester. A háború után persze hiába tért volna vissza az üzembe, a tehénállomány olyannyira megfogyatkozott, hogy ott nem kaphatott munkát, a tejcsarnok helyett kénytelen volt a lőporgyártó részlegben dolgozni. Ami azért mégsem ugyanaz. Így ment ez egy évig, amikor hivatalos felszólítást kapott a Veszprém Megyei Közellátási Hivataltól, hogy mint hozzáértő, szervezze meg Balatonfüred tejellátását.

Nem is tétovázott: részletfizetésre megvásárolta Taliándörögdön az uradalmi tejfeldolgozó teljes és gazdátlanul maradt felszerelését, Pécselyen bérbe vett és átalakított egy majorsági épületet, egy új csarnokot, ahová hordhatták a gazdák a reggeli és esti fejésekből a tejet. Persze nem volt ez olyan gyár, mint a régi, a háború előtti, még villanyra se tellett, mindent kézi erővel kellett elvégezni. Füreden volt az elárusító helyük, ahol a Papa édesanyja végezte a kimérést, előírt hatósági árakon. Hajnalonta az egylovas fogattal kocsizták be a kannákat Füredre, a lovat Pista bácsi, egy öreg kocsis, az egyetlen segédjük hajtotta. Menni kellett, ha meleg nyár volt, éppen úgy, mint a jeges, szeles, téli reggeleken, legfeljebb akkor a kerekeket szánra cserélték. Ezeken a hideg hajnalokon a Papa egyedül maradt a kis házban, hároméves kisgyerek, a szülei a parazsat is eloltották, nehogy tűz üthessen ki, ettől viszont csakis a vaskos dunyha alatt lehetett átvészelni a hosszú órákat, amíg az anyja hazaérkezett.

Az apró ablakot elhomályosította a jégvirág, eltompította az odakinti, amúgy is bágyadt fényt.

Délután lett már, addig, hacsak nem pisilnie kellett, a Papa ki se kelt a meleget adó dunyha alól.

Ha meg kikelt, hát szaladt is vissza, hogy meg ne fagyjon.

Behunyta a szemét, hallgatta a szél zúgását és a ház percegéseit.

Csak az a tej, az ne volna.

Ha nem lenne tej, akkor nem kellene hajnalban kelni, nem lenne fejés és árusítás, nem lenne a mindent belengő, undorítóan édeskés szag, nem lennének a mindenhová eljutó fekete legyek.

Hallani, ahogyan ropog a hó a ház körül.

Én Istenem, jó Istenem, apasszál el minden tejet.

Én Istenem, jó Istenem, döglesszél meg minden tehenet.

Minden, minden, minden tehenet.

Milyen jó, hogy a hónak nincsen tejszaga!

Csak amikor már hazaért a kocsi, akkor fűtötte be az anyja a csikótűzhelyet, akkor, a lassan terjedő melegben kelt ki az ágyból harmadik Magyar Sándor is, akkor beszélgettek, akkor énekeltek, akkor öltözött fel, akkor kezdődött neki a nap.

Így ment el három év, addig éltek ott kint, a tejüzemnél, és a három év alatt a Papa minden hajnalban magára maradt. Tavasztól, amikor már megenyhült az idő, délután, amikor az anyja már elfáradt, ő felmászott a padlásra, ahol a galambok laktak, vagy hátrament a hidashoz, és a malacokkal beszélgetett. Ha az anyakoca megszoptatta őket, és úgy, ahogy voltak, sorban heverve elaludtak, sokszor ő is odafeküdt közéjük az emse nagy, meleg hasára, és velük szendergett. Őt az a disznó soha nem bántotta, pedig amikor az apja az ólt almozta, sokszor még a lapátot és a gumicsizmáját is megharapta.

Három év után egyszer csak megállt egy csapott hátú, nagy, fekete autó a csarnok előtt.

Hivatalnokok voltak a megyétől.

Úgy államosították a tejüzemet ezerkilencszáznegyvenkilencben, olyan hirtelen, hogy még a szomszédasszony zománcos vödrét se engedték kivinni onnan, hiába bizonygatta, hogy csak maradék savót kért volna a malacainak. Aztán már nem bizonygatta, inkább elszaladt, ne jegyezzék meg a nevét, ha nem muszáj.

Mindent felírtak, aztán lepecsételték és lelakatolták az ajtót, akkortól nem volt bejárása senkinek, cserébe csak egy leltári ívet adtak. Hiába beszélt a törvény a tíz fő feletti kisüzemek államosításáról, s hiába volt Magyar Sándorék csarnoka a Pista bácsival együtt is csupán háromszemélyes vállalkozás. A fekete autósok elmentek, és nem is tértek vissza egy évig, addig ott rohadt a magára maradt csarnokban még a kiméretlen tej és a vaj is, a pusztulás egyre édeskésebb és áthatóbb szagát árasztva az ablakokon át, és ott rozsdásodtak a magukra hagyott szerszámok, tele a rájuk ragadt fekete legyek hulláival.

Zöldnek látszik a legyek háta, ha rájuk süt a nap.

Harmadik Magyar Sándor egy hét múltán súgta meg az anyjának, hogy talán az ő imáit hallgatta meg, aki az ilyesmire figyelni tud, ha van Istenke, akkor ő segített, hiszen ő hajnalonként és a sötét délelőttökön egyebet se kért, mint hogy zárjon be végre a csarnok, ne kelljen éreznie többet a tej szagát, ne kelljen hallgatni félálomban a távolodó fuvaroskocsi zaját.

Akkor hát mégis csak van valahol az Isten, ha ennyire megteszi, amit kérnek tőle, nem?

 

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.