Aki a Keletiben önkénteskedett a menekültkrízis idején, biztosan ismeri Bucsku Gábort. Később Röszkén, majd Horvátországban és Szerbiában is feltűnt.
Szerepeltem a Fókuszban, aztán az akkori főbérlőm kijött a Keletibe, visszaadta az albérleti díjat és a kauciót azzal, hogy tök szép és jó, amit csináltok, csak sajnos ő nem tudja támogatni, meg a családja sem örül.
Aztán másfél hétig a menekültek között aludt a parkban, amikor albérletet keresett, akkor is volt, aki úgy utasította el, hogy nem szeretné, ha menekülteket vinne a lakásba. Máshol sem járt szerencsével, lerázta a főbérlő, hogy még vár, vagy már kiadták másnak.
Próbálkozott menekültszállón is, de ott sem fogadták szívesen.
Én rendészeti feladatokat is elláttam a Keletiben, több hajléktalant lebuktattam, akik megloptak menekülteket, tévéseket. Vagy kértek mondjuk pelenkát gyereknek, aztán eladták két sarokkal arrébb. Ők is ott laktak a Dankóban.
Ráadásul azt mondja, a hajléktalanszállókon bogarak vannak és bűz.
Egy önkéntes is befogadta átmenetileg, de azt állítja, Gábor csendes alkoholista:
Őt soha nem fogod részegen látni, de megissza a magáét. A másoktól telefonra, kajára kapott pénz is valószínűleg italra megy. És amikor kap munkalehetőséget, azzal sem él.
Gábor szerint sokan elpártoltak mellőle emiatt, pedig csak alkalmanként iszik.
Önkéntesként is hogy ittam volna? Még nekem volt a feladatom, kiszúrni, ha valaki piásan akar segíteni.
Gábor sokat dolgozott együtt a Keletiben az ottani csoport Baba néven ismert egyik vezetőjével. Amikor egy támogatója is számon kérte rajta, hogy iszik, Babához irányította, biztos volt benne, ő majd igazolja a tisztaságát, csakhogy Baba is azt állítja róla, hogy iszik és hiába segítenek neki munkát találni, nem hajlandó dolgozni, mindig kitalál olyan kifogásokat, hogy látták az újságban.
Baba azt mondja róla, „Gábor jó ember és nagyon sokat segített. Nincs jogom bírálni az életét, minden embernek joga van ahhoz, hogy kitörjön. A mi csoportunk reményt ad azoknak, akiktől elvették azt. Gábor számunkra nagy kérdés, de nem feladat, mert az ő ereje kell ahhoz, hogy át tudjon lépni a tűzön.”
Baba egyik kolléganője viszont védelmébe vette Gábort.
Rosszat nem tudok mondani rá, nagyon jólelkű, segítőkész ember. Az vesse rá az első követ, aki életében nem ivott vagy hazudott. Neki nehéz gyerekkora volt és nehezen dolgozza fel, hogy valaki segíteni akar. Eddig egész életében csak rugdosták. Időbe telik, de talpra fog állni. Nem engedjük el a kezét.
Egy másik önkéntes is csak jókat mondott róla:
Csupaszív ember, az én tapasztalataim szerint maximálisan megbízható, elképesztően ügyes és feszült helyzetekben mindig ő volt a legrátermettebb, túlparáztatás nélkül.
Szóval azt senki nem vitatja, hogy Gábor egy jólelkű ember, az a kérdés, tud-e élni ő a segítséggel.
Egy biztos, most bajban van
Pár napig ugyan egy pince kifestéséért cserébe van szállása, de aztán újra utcára kerül. Onnan pedig nehéz munkát találni.
Van, aki, ha észreveszi, hogy hajléktalan vagyok, azt gyengeségként kezeli. Volt, aki azt mondta, alkalmazna, de keressem meg, ha összeszedtem magam.
Gábor elsősorban festőként keres munkát, de évekig dolgozott mentőápolóként és rendészeti feladatokat is végzett már. Szerinte a munkájával, a tehetségével nincs baj:
Két hete százszázalékos tesztet írtam. Raktáros vezetőként, jó fizetéssel dolgozhattam volna, de a titkárnő kiszúrta a képem a Metropol újságban, bekarikázta a fejem és odatette az igazgató elé, ő pedig közölte, hogy a kollegialitás miatt nem tud felvenni. Mert még 35 ember dolgozik rajtam kívül és nem mindenki osztja, amit csinálok. Valószínűleg ő sem.
Azt mondja, nem csak neki volt baja abból, hogy lefotózták mint önkéntest, volt más is, akinek nem nézték jó szemmel a munkahelyén, mit csinál a szabadidejében.
Nevelőotthonból a hajléktalanságig
Gábor megpróbáltatásai azért nem a menekülthelyzettel kezdődtek. Sok nehézségről mesél.
Az apámat nem is nagyon ismertem, korán elváltak és már meg is halt. Hárman vagyunk testvérek, de engem anyu mindig megkülönböztetett. Nem kívánt gyerek voltam. Aztán inni is kezdett és ovi előtt bekerültem nevelőotthonba. Körülbelül 5 évig éltem ott.
Amikor kikerült, anyjának új társa volt már, szerette is a nevelőapját, de egy idő után ő is ellene fordult, Gábor szerint az anyja nyomására. 16 évesen el is költözött otthonról. Festőtanulóként is sokat dolgozott már, tanára segítette őt
Aztán jöttek a párkapcsolatok
Egy négy és fél évesben az volt a fő gond, hogy a lány szülei és az ő szülei üzlettársak voltak. Volt egy nyolc éves kapcsolata is. Barátnője három gyerekét is nevelte.
Tavaly augusztusban a lány elment nyaralni és nem jöttek többé vissza a közös albérletbe. Összejött egy vállalkozóval, azóta össze is házasodtak. A gyerekekkel sem tudok találkozni, mert nekik is nehéz mindig a búcsúzkodás, inkább nem keresem őket.
A hajléktalanságot nem az elmúlt hónapokban tapasztalta meg először. Korábban is volt, hogy nem fizették ki a munkáját és napokat, heteket töltött a szabad ég alatt.
Amikor először aludtam a fűben vagy padon, nagyon összetörtem. Megalázó volt.
Tulajdonképpen más hajléktalanokat látva kapott erőre, nem tudta elfogadni, hogy valaki 20-30 év alatt nem tudott talpra állni. Ő hiszi, hogy neki nem kell huzamosabb időt fedél nélkül éjszakáznia.
Kérdeztem őket, miért nem szedted össze magad ennyi idő alatt? Volt, akinek az alkohol miatt csúszott ki a lába alól a talaj, voltak válások vagy bedőlt lakáshitelek, lakásmaffia áldozatai. Nekem is volt, hogy úgy éreztem, feladom, de aztán mindig megoldottam, hogy ne váljak végleg hajléktalanná.
Gábor most munka-erőkölcsönzőknél, előjegyezve várja a hívásokat.
Nehéz, mivel teljesen pénz nélkül szinte semmit nem lehet csinálni, fizetés többnyire csak egy hónap múlva lesz, olyan munkát kellene most találnom, ahol hetente fizetnek. Azon is gondolkodom, hogy külföldre megyek. Beszélek angolul, meg egy kicsit németül is. Csak az a baj, hogy az utazáshoz is pénz kell. De ha sikerül, én is menekült leszek. Vagy gazdasági bevándorló?
