Kedves olvasó, soroljon fel öt agresszív állatot! Megvan? Na mibe, hogy benne van az oroszlán, esetleg a cápa, illetve ha ön kreatívabb, a csótány vagy a kullancs. És mibe, hogy nincs benne a városi galamb.
A galambrajok, hiába legalább annyira részei Budapestnek, mint a széttöredezett díszburkolat – szinte észre sem vesszük őket – az egyik legagresszívebb faj, legalábbis ami a városba szokott állatokat illeti. A parlagi galamb – ez a hivatalos neve – szívós, kreatív, kártékony és lehetetlen végleg elijeszteni, ha egyszer megtetszett neki egy hely. Ebből a fajból képzik a postagalambokat is, azaz bárhonnan visszatalálnak otthonukba, ami Budapesten jó eséllyel a Blaha Lujza tér.
Ha csak a téren járunk, a galambokat látjuk ugyan, a lényeget nem: a környező tetőkön, padlásokon vastagon áll a fehér cucc, a szakemberek gyakran tonnaszámra hordják le az ürüléket, amely nagyjából hatvanféle betegséget terjeszt, a gümőkórtól az élősködők okozta bajokon át az asztmáig. Nem kell felmásznunk, hogy elkapjunk valamit: a guanó lefolyik, ha eső éri és porlik, ha megszárítja a nap. Hogy miért pont a Blaha? A téren sok a hulladék – akár konténerben, akár a földön -, a szökőkútnak hála van víz, a környező épületek rozoga padlásai, üreges szocreál homlokzatai pedig tökéletes búvóhelyet adnak. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a párszáz példány él a Blahán, nincs népvándorlás, „akár neveket is adhatnánk mindegyiknek” – mesélik az Animal X munkatársai.
A városban túlszaporodó, a cégeknek és a lakosságnak gondot okozó állatok befogásával foglalkozó cég most az önkormányzattal szövetkezve csapdákat helyez a gócpontokra, azaz a padlások köré, a tetőkre. A spéci nyílásokkal ellátott ketrecek – amikbe beférnek a galambok, ki viszont már nem jutnak – semmit nem csinálnak, csak elfogják őket és pár napig kényszerszállást adnak nekik. A cég emberei három hónapig hetente kétszer ürítik majd a ketreceket, ürítésenként és ketrecenként nagyjából öt-tíz galambbal számolnak, azaz alaposan megtizedelik a Blahán élő populációt. Hangsúlyozzák: ez nem galambirtás, hanem szaporulat-menedzselés. A madarak az ürítésig jól elvannak a magokkal és a vízzel, amit kikészítettek nekik.
Van még egy ok, amiért a galambok imádják a várost: azért, mert etetik őket. Mindig lesznek, akiket nem érdekel, hogy közegészségügyi szabálysértés és egyszerűen csak jót akarnak az állatoknak, mint például ez az úr is, aki rendre kiszórta a morzsákat a konténerből, kapott is egy figyelmeztetést a fotó elkészülte után. (Hogy aztán megint nekiálljon etetni.)
Vannak nénik, akik fél veknikkel jönnek a térre etetni, de olyan is akad, aki felviszik a galambokat a lakására. Az Animal X-esek egyszer több mint ötven madarat találtak egy lakásban egy idős nőnél, „a bútorokat alig láttuk, olyan vastagon állt mindenhol a fehér guanó” – mesélték. Az állatvédők („hívjuk őket szimpatizánsoknak, hiszen az igazi állatvédők a környezetvédelmi hatóságok”) rendszeresen feljelentik őket állatkínzás miatt. A pereket elvesztik: a törvény is előírja, hogy egy galamb sem pusztulhat el; ha mégis találnak halott madarat a ketrecekben, azokról mind kiderül, hogy betegség végzett velük.
Úgy teljes a kép, ha eláruljuk, mi történik a galambokkal: begyűjtés után két hétig karanténban maradnak – így szűrik ki a beteg példányokat -, majd solymászok osztják el őket egymás között, sólyomeledel gyanánt.
