Hobo: A rendszer változott, a lopás maradt

Nehéz elképzelni Hobót, mint nyugdíjast. Mennyi a nyugdíja?

52 ezer forint, pedig 50 éve dolgozom. De nem sírok, még mindig van munkám, és magamnak választottam az utam.

1998-ban már megjelentetett egy Viszockij-lemezt. Honnan jött az ötlet, hogy újabbal rukkoljon ki?

Majdnem egykorúak vagyunk Viszockijjal: ő hét évvel lenne nálam idősebb. Bár soha nem találkoztunk (ő 1980-ban belehalt a létező szocializmusba, én túléltem), mindig nagyon közel állt hozzám a költészete, egyénisége. Életművének nagy részét be is gyűjtöttem: írásokat, könyveket, zenéket, videókat. Nemrég felkértek, hogy játsszam el egy darabban. Nem vállaltam, nem értem rá, de beindított bennem valamit. Újra elolvastam Marina Vlady Szerelmem, Viszockij című könyvét. Az énekesnek van egy 07-es című száma arról a telefonközpontosról, aki rendszeresen Moszkvából kapcsolta a Párizsban élő szerelmét, Vladyt. Bár a szám nem különösebben tetszik, de valahogy mégis erről kattant be, hogy írok egy darabot, ami a telefonközpontos szempontjából meséli el Viszockij tragikus életét. A debreceni Csokonai Színházban mutattuk be barátom és szerzőtársam, Vidnyánszky Attila rendezésében a Ballada a két sebzett hattyú című darabot. A beregszászi Szűcs Nelli káprázatosan játssza a telefonközpontost is – aki természetesen besúgó, hiszen a brezsnyevi Szovjetunióban ez szinte automatikusan együtt járt a telefonközpontos státusszal – és Vladyt is. Az általam megformázott Viszockij pedig csak dalokat énekel, és néha komoly szövegeket mond. Ehhez a darabhoz válogattunk, fordítottunk, írtunk át dalokat az életműből. Így készült el a lemez.

Tud oroszul, vagy nyersfordításból dolgozott?

Sajnos, nem tudok oroszul. Van két barátom – Volkov és Kozma András – ők csinálták a nyersfordítást, ezekből dolgoztam. A dalokat egyébként vissza kellett fordítani oroszra, és el kellett küldeni az örökség felett máig őrködő Marina Vladynak ellenőrzésre.

Tetszett neki?

Már az első lemez idején mondta, hogy azon kevesek egyike vagyok, aki nem utánozza Viszockijt, hanem saját magára formálja. Ez óriási bók!

A 2009-ben megjelent Circus Hungaricus című albumán azt énekelte, hogy „bolond lett a bölcsből, most hazug az igaz”. Most pedig Viszockij-átiratában azt, hogy „az út mellett minden tönkrement, a kocsma, a templom se szent”. Mintha – legalábbis szövegében, témájában – ugyanaz a dal lenne. Pedig ez utóbbi a hetvenes évek Szovjetuniójáról, az előbbi meg a mai Magyarországról szól. Semmi nem változott?

Az a zseniális Viszockijban, hogy versei átsütnek az időn. Én meg „hűséges vagyok, hát nevetséges, az ismeretlen szövetséges”.  De nem vagyok szociológus vagy politológus. Nem akarom egyfolytában a társadalmat ostorozni, vagy mindig azzal foglalkozni, mi miért van. Nem ez az én dolgom. A saját szférámban próbálok tenni valami.

A Vidnyánszky-barátság miatt nyilván sokan most jobbosnak mondják, korábban balosnak kiáltották ki. Miközben ön egyfolytában azt hangoztatja, hogy nem tartozik sehová. Megéri ez a kívülállás vagy szabadsággal járó magány?

Mindenki beáll valahová. De én sem ide nem tartozom, sem oda. Ennek nagyon komoly hátránya van rövid távon, de majd hosszú távon megtérül. Esetleg posztumusz. (Recece.) Engem már lekomcsiztak, SZDSZ-esnek tartottak, jobboldalinak is mondtak. Ma is vannak médiumok, ahonnan ki vagyok tiltva, portálok, újságok, ahol meghamisítják a tetteimet. Érdekes, hogy ezekenek a firkászoknak a nagy többsége már a nyolcvanas években is ugyanezt tette. Sosem tűnnek el, bértollnokokra mindig szükség van. Biztos foglalkozás. Mindez nem számít, csak az, amit csinálok. Azért az nagyon érdekes, hogy  utolsó húsz évben kevesebbet szerepelek a magyar televízióban, mint a rendszerváltás előtt. Azt nem tudtam elérni két év alatt, hogy a Hobo Blues Band búcsúkoncertjét – amin 20 ezer néző volt az Arénában a két nap alatt – levetítsék. Miközben minden héten van koncertközvetítés a közszolgálatin.

Talán, ha, mondjuk, a Magyar Művészeti Akadémia tagja lenne, könnyebben utat találna a koncertfilm a köztévén. Nem kérték fel?

Mondom, soha nem tartoztam senkihez, semmihez. Hallottam, hogy aki tag, havi 150 ezres apanázst kap. Ez egyik oldalról mulatságos, más oldalról tudom, hogy sokan rá vannak szorulva.  Nem érdekel.

A Tábortűz mellett című HBB-albumon az emigráns életérzésről énekelt, hogy bármilyen „jól is élnek” esetleg a kivándorlók, attól még magyarul álmodnak, magyarul sírnak. A rendszerváltás után azt hittük, ez a probléma már nem merül fel többé. Ma viszont újra húsbavágóan aktuálisak a sorai: fiatalok tömegei hagyják itt az országot.

Nagyon szomorú. Az itt élő fiatalokban egyre kisebb az a fajta bevállalás, ami a határon túli magyaroknál olyan erős volt a nehéz időkben is, hogy „bár nehéz és szar az élet, de kitartunk a szülőföldünk mellett”. Az az összetartás pedig, ami itthon,  a Kádár-korban úgy-ahogy a rezsim ellenében megvolt, elveszett. És nem jött a helyébe semmi. Annak idején az is  elfogadott dolog volt, hogy  a gyárakból elloptak dolgokat az emberek. „Ne haragudj, három villanykörtét csak kivihetek…” A szocializmusnak vége lett, a lopás maradt. A nemzeti vagyont elherdálták, az országot kirabolták. A sok hazugság, lopás, amivel a közélet és a sajtó tele van , végül oda vezetett, hogy az emberek nem látják a hazában az értéket. A hagyomány és kultúra még megmaradhatna, de erre a politika nem ad pénzt.

Sokan azért mennek el, mert nem kapnak munkát.

Angliában takarítanak a diplomájukkal. Én sosem akartam elmenni. Ha történik velem valami és nem tudok fellépni, nem tudom eltartani a családomat, majd kitalálok valamit. Könyveket is kellene írnom. Talán még lesz rá időm. A művészvilág mindig klikkekből állt, hiszen mindig a hatalom adta – adja – a pénzt. De a zene szabadabb műfaj volt. Anyagi támogatás nélküli is működött. Mégsem tartottunk össze. Hogy fordulhat elő, hogy az Artisjustól olyan művészek kaptak sok-sok millió forintot, akik egy számot sem írtak? Benne voltak valami kuratóriumban. Nem elég, hogy a kommunizmus alatt meg az átmeneti zavaros években a hanglemezgyár és utódcégei kiraboltak, most, amíg ment a lemezbiznisz, a multinacionális cégek itteni kirendeltségeit vezető magyar zenészek fosztották ki néhai kollégáikat. De nem csak személyekről van szó, hanem egy tendenciáról. És most jönnek a 20-30 éves gyerekek, és ezt látják. Vagy azt, ahogy a zenei vetélkedőkben bánnak velük. Egy gyerek a Hobo Blues Band egyik számát szerette volna az egyik ilyenben játszani, de a  producer fütyi vagy szerkesztő azt mondta neki, hogy a Hobo proli. Jó, mondta, akkor LGT-t. Az meg nevetséges – intette le. Ebben a légkörbe és mentalitásba  próbálnak a fiatal bandák betörni, ahol újságírók meg friderikuszok zsűriznek.

Sorban jönnek ki az önálló albumai, tavaly a Pilinszky-, most a Viszockij-lemez. Mikor lesz új Hobo és bandája-album?

Póka Egonnal most kezdünk dolgozni a Requiem a bluesért című albumon. Írtam 25 szöveget, ebben benne van az, amit érzek, amit kaptam a bluestól. Úgy érzem, hogy az egész világon és Magyarországon is vége a blueszenének. Ezt búcsúnak szánjuk.

Miért lenne vége?

Idős négerek már nem játszanak ilyen zenét, mert meghaltak, a fiatalok szintén nem játszanak. A magyar blues eddig is két-három személyre korlátozódott. Én is csak részben vagyok blueszenész. Új tehetségek után kutatgatok, de bluesbandák alig vannak. Meghallgattam vagy 15 új magyar rockzenekart, egyik rosszabb, mint a másik. Nincs bennük férfiasság, dög, affektálnak, nyavalyognak, „nyúlbélák”. Tisztelet a kivételnek.

Van ilyen is, olyan is.

Lehet, hogy van dögös fiatal zenekar is, de én nem ismerek egyet sem. Ez a fajta dolog kihalt. Ezt a nemzedéket a tévé előtt nemzették, tévé és internet előtt nőtt fel. Ahogy a szerelemből szex lett, a szexből pedig pornó: a zene is ugyanezen az úton van. Nem haragszom rájuk, de ez van.

Quimby, Tankcsapda?

Régi bandák,  20 éve is megvoltak! De hol vannak a húsz-, harmincévesek?

Pedig a közönségnek lenne igénye a rock and rollra. A HBB búcsúkoncertje is több Arénát megtöltött, épp most volt az LGT-koncert, három teltházas Arénával…

A rockzenét teljesen felhígította a zeneipar. Talán a videoklipek elterjedésével kezdődtek a gondok. Szarabbnál szarabb zenekarok futottak be, csak mert csináltak egy jó videoklipet. A kis csajok sikítoztak egy ideig, a zenekarok meg egy klip után el is tűntek. De nemcsak a bluesra, rockzenére vonatkozik, hogy valami elveszett, az összes művészetre is igaz ez. Mondjon egy katartikus mai fiatal költőt! Vagy két jó magyar  filmet! Nincs. Talán a színház még tartja magát. A talajjal vannak a gondok. Az iskolával, a médiával, a zenei vetélkedőkkel.  Persze megnézhetjük a politikusokat is! Kiket termelt ki ez az ország az utolsó húsz évben? Pedig elvileg ma már nem is jár olyan nagy kockázattal a férfiasság, a kiállás, az egyéni vélemény kimondása, a szembenállás. Még sincsenek hiteles személyiségek.

Hogy lehetne ezen változtatni?

Mindenhová elmegyek,  ahol fellépéseimmel segíteni tudok. Börtönökbe, cigányok közé, kocsmákba, bárhová. Ezt tudom adni. Látom az egyre növekvő gyűlöletet az országban, én így próbálok tenni ellene. Vannak terveim, zenés darabok (többek közt egy, a magyar rocktörténetet feldolgozó utcazenész-monodráma), írok majd könyveket, most csinálok lemezt. Nemrég voltam a Gulagon egy még megmaradt táborban. Az erről szóló élményeimet is meg kellene írni. Vettem kint egy börtönverseket tartalmazó kötetet. Néhány verset már le is fordítottak. Eddig nem volt rá időm. 68 éves vagyok, csinálom a magam dolgát, mást nem tehetek.