Matolcsy György gazdasági miniszter nemrég azt mondta teljes meggyőződéssel: Magyarország célja az kell, hogy legyen, hogy 2025-ig megduplázódjon a GDP. Mi kellene ehhez?
Szerintem nincs olyan ember az országban, aki valóban meg tudná mondani, hogy 2025-ig a termelés hogyan alakul. A realitás inkább az, hogy a termelés megduplázását lehetővé tevő évi 6 százalékos gazdasági növekedés kizárt. Matolcsy azt gondolja: sokan hisznek majd ebben, hiszen ez jó hír, és azt mindenki jobban szereti, mint a rosszat. Javulhat a jelenlegi rossz hangulat a lakosság nagyobb részének körében, és ez mindig jól jön a kormányzó pártnak. 12 év múlva pedig kevés embert érdekel, mit mondott a miniszter úr most. Továbbá: kevés ember tudja megmondani, miért ámítás az, amit Matolcsy ezzel kapcsolatban mond. Ez az, ami számít egy újraválasztásra törekvő pártnak. Persze az is elképzelhető, hogy Matolcsy úr az egészet komolyan gondolja. Régóta jövendöl 6-7 százalékos éves növekedést, és addig mondja – gondolja talán –, amíg ez egyszer mégiscsak bejön. Miért lehetetlen ez? A növekedést nem elég óhajtani, előbb a feltételeit kell megteremteni. Ehhez alapos közgazdasági elemzés szükséges. Csupán az akarat vagy az óhaj édeskevés. A feltételek egyelőre nagyon kedvezőtlenek. Ez is arra int: rendkívül fontos tudomány a közgazdaságtan, sokkal fontosabb, mint ahogyan a Fidesz politikusai képzelik. Nagy hibának tartom, hogy még most is csak kevés diák költségtérítés nélküli képzését tartják szükségesnek a közgazdasági karokon. E képzés szűkre szabása, és a realitások nélküli célkitűzések, valamint az alapos közgazdasági elemzés hiánya egymással összefüggő dolgok.
Szóval a gazdaságra vonatkozó hosszú távú előrejelzést olyan bizonytalannak érzi, mint a hónapokra előre való időjárásjóslást?
Egyelőre nincs sok értelme azzal foglalkozni, pontosan mi lesz 12 év múlva, mekkora lesz a GDP a maihoz viszonyítva. Inkább az a gond, hogyan lehetne a tartós növekedési folyamatot beindítani, és a gazdasági növekedést ösztönző tényezők hogyan tarthatók mindvégig működésben. Azt, hogy a növekedés mekkora ütemű lesz, majd meglátjuk.
Mégis, elvi szinten, mire lenne szükség ahhoz, hogy évi 6-7 százalékkal növekedjünk? Elvégre van azért arra példa, hogy ennél gyorsabban is tudnak fejlődni egyes gazdaságok. Sajátos eset, de Kína gazdasága több mint egy évtizede ennél gyorsabban is bővül.
Nálunk tartósan 6-7 százalékos növekedés nem lesz, arra tehát nem lehet válaszolni, hogy ehhez nálunk mire volna szükség. Kína egészen más helyzetben van, mások a feltételei. Óriási kihasználatlan munkaerő-tartaléka van. Nagyon alacsonyak a bérek, az export erősen ösztönzött, a valutatartalék kolosszális, a tőkebeáramlás kivételesen nagy, a valutaárfolyam erőteljesen leértékelt, az alacsony bérezés ellenére is nagy a belső piac. Egyszerre alkalmazható a legmodernebb technika és a létszámnövelésen alapuló extenzív fejlesztés is. A beruházási ráta 40-50 százalék közt van. Ilyen feltételek mellett csoda lenne, ha nem lenne náluk gazdasági csoda. Magyarország belső piacának mérete még ahhoz sem elegendő, hogy évről évre bővülhessen a gazdaság. Ráutaltak vagyunk a külkereskedelemre, ez azonban a hazánkban az export zömét adó multiktól függ. A cégeknek ez a része többnyire gyorsan nő, de úgy, hogy kevés húzóerővel bír a hazai – zömmel – kis és középvállalatokra. Így a hazai termelés, ha nő is, csupán vánszorog.
Van hozzánk jobban hasonlító – kis, nyitott rendszerváltó kelet-európai – ország is, amely évtizedes átlagban 6-7 százalékkal tudott bővülni: Észtország.
Az észteknek kivételesen jó a geopolitikai pozíciójuk. Elég a térképre nézni, hogy ezt észrevegyük. Ott vannak a nagy orosz piac mellett, és sok oda törekvő nyugati cég számára szolgálnak ugródeszkául. A Finn-öböl partján van az ország, közel Szentpétervárhoz. A hosszú tengerpart jó szállítási útvonalat biztosít. A munkaerő képzett. A tőkeellátottság jó. Az Észtországba irányuló direkt tőkeexport egy főre vetítve nyolcszor akkora, mint a mienk. Ráadásul olyan időszakban, amikor még jelentős volt nálunk is a tőkebeáramlás. Most még nagyobb a különbség a javukra.
Mit tudnánk tanulni tőlük?
Vannak, akik arra hivatkoznak: a vállalati beruházás náluk nem adózik, ezért nagy a lendület. Ebben van valami, de a beruházási ráta magas szintje náluk elsősorban a direkt tőkeimporttal volt magyarázható. A versenyképesség nem elsősorban adózási kérdés. Sokkal inkább gazdaságszerkezeti, technológiai, munkaerő-képzési kérdés, az oktatás és kutatás kérdése, a rugalmas alkalmazkodás megléte az új és a folytonosan változó feltételekhez. Külön említendő, hogy az észtek esetében a rendszerváltást követő helyreállítási periódus nagyot lendített az ország növekedésén. A rendszerváltást követően nagyot zuhant az ország, 35 százalékos volt a visszaesés a termelésben. De ott volt a szakképzett, emellett átképezhető szabad munkaerő is, a termelőapparátusuk jelentős része is átállítható volt, ez meg is történt, gyors növekedést generálva. Nálunk „csak” 15 százalékos volt a visszaesés, így a helyreállításnak nem volt akkora a szerepe a rendszerváltás utáni növekedésben. Ha a két ország növekedését 1990-től máig hasonlítjuk össze, és nem csupán az utóbbi 10 évet figyelembe véve, az derül ki: éves átlagban nem fejlődtek jóval gyorsabban az észtek, mint mi. A különbség az átlagos növekedési ütemben alig fél százalékpontos. Az utóbbi tíz évben viszont nagy a különbség. Ők nem követtek el ebben az időben olyan alapvető hibákat, mint mi.
Miket tart ilyen hibáknak?
Például azt, hogy egykulcsos adót vezettünk be akkor, amikor a partnereinknél pangás vagy nagyon lassú növekedés volt. Egy egyébként is vitatható döntést rossz időben hoztunk. Az egykulcsos adózás bevezetése rövid távon mindig bevételkiesést okoz az államháztartásban. De ha a gazdaság dinamikusan nő, gyorsan emelkedik az adóbevétel. Akkor nem kell a hiány miatt kapkodni, nem kell olyan adókat kivetni, amik javítják ugyan a költségvetési egyensúlyt számviteli értelemben, de rontják a közgazdasági összefüggéseket tekintve, mert bénítják a gazdasági növekedést. Ezt a magyar kormány máig nem látja be. Ha itthon és a partnereknél recesszió vagy pangás van, akkor inkább csak a deficitet növeli az adócsökkentés. Nem helyes ugyanazt tenni egészen különböző helyzetekben. Nálunk többféle adót, különadót, válság- és kisadót, illetéket kellett bevezetni az elmaradt 500 milliárd forintnyi adóbevétel pótlására, s ezek mind visszatartó tényezők voltak. A bankadó miatt gyengült a bankok stabilitása. A tőkekövetelménynek csak úgy tudtak – tudnak – eleget tenni, hogy alig hiteleznek. Ha ez nem történt volna, nagyobb lett volna a beruházási hajlandóság.
Érdekes, hogy nem említette a magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosítását. Azt nem sorolja a hibák közé, nem aggódik a demográfiai folyamatok miatt amúgy is ketyegő nyugdíjbomba miatt?
Nem lett volna szabad a kötelező magánnyugdíjpénztárakat államosítani, mert ezek később jelentősen tehermentesíteni tudták volna a költségvetést. A nyugdíjbomba nem feltétlenül robban. Ha a növekedési folyamat viszonylag gyors, illetve kiegyensúlyozott volna, nem kellene tartani ettől. De csak bizonyos lépések megtételével együtt. Nagyon hiányozni fog a kötelező magánnyugdíjpénztárak államosított vagyona. Ezt a bajt csökkenthetné az öngondoskodás feléledése és állami ösztönzése, hogy ne csupán várakozzon a lakosság az állami nyugdíjra. De ahhoz is növekedés kell, hogy a keresők növekvő hányada képes legyen megtakarítani. Nem kerülhető el a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése sem, de ez is növekedést, vele együtt több munkahelyet feltételez. Különben a korhatár emelkedése növeli a munkanélküliséget. Átmenetileg használ a nyugdíjjárulék plafonjának eltörlése.
Továbbá, ha van növekedés, a befolyó nyugdíjjárulékot ki lehet egészíteni állami költségvetési pénzzel. Segíteni lehet úgy is, hogy növelik a nyugdíj kiszámításánál a számításba jövő járulékfizetési idő hosszát. De a gazdasági növekedés a kulcskérdés. Ha ez nem indul be, vagy hosszú időre pangás a jellemző, a bomba tényleg robbanni fog.
Alapvetően egyetértek Gordon professzor (R. J. Gordon amerikai közgazdász) gondolataival, miszerint elkerülhető a nyugdíjrendszer összeomlása. (Ez az USA-ban is gondot okoz.) Kimutatta, hogy ha a korhatárt fokozatosan emelik, és a költségvetésből kiegészítik a nyugdíjalapot, illetve az adópolitikával támogatják a magánnyugdíjpénztárakat, ez elegendő a katasztrófa elkerüléséhez. (Persze a gond ott egy fokkal kisebb, mint nálunk. Ott a lakosság száma gyorsan nő, gazdasági növekedés is van, ezzel együtt emelkedő befizetés is a nyugdíjkasszába.) Ha jól működik a gazdaság, és megéri a tagdíjat befizetni, akkor az emberek takarékosabbá válhatnak.
Milyennek látja most a gazdaság helyzetét, jövőjét?
Nehéz helyzetben vagyunk. Csak nagyon óvatosan és lassan lehet ebből kikecmeregni.
El kell ismerni, hogy javult a költségvetési egyensúly, de sok a baj. A hitelezés hiánya olyan, mintha az autó kézifékét behúzták volna. Nem kell csodálkozni, hogy nem vagy alig nő a termelés, hogy még mindig a 2008-as termelési szint alatt vagyunk. Olyan helyzet ez, amelyen nehezen lehet segíteni: nincs vagy alig van növekedés, mégis magas az infláció. Ez azért jelent veszélyt, mert e két probléma kezelése ellentétes lépéseket igényel. A jegybanki kamatláb csökkentése, ezt követően az általános kamatlábszint esése, a forint leértékelődése segítene beindítani a növekedést. Csakhogy ez gerjeszti az inflációt. Ha viszont az inflációt szeretnék letörni, akkor emelni kell a kamatot és erősíteni a forintot – ami viszont lefojtja a növekedést. Ha stagnál a gazdaság és marad a viszonylag gyors infláció, ott nehéz okosnak lenni.
Ebben már szinte benne vagyunk: 6 százalékos az infláció és recesszióban vagyunk. Hogy lehet ebből a csiki-csuki helyzetből kijönni? Mi lenne a legjobb út Ön szerint a jelenben?
A legfontosabb az egykulcsos adóztatás megszüntetése és a progresszív jövedelemadóztatás visszahozása lenne. Ez rögtön lényegesen javítana a költségvetésen, és nem lenne olyan fontos a bankadó, ami növekedésbénító tényező. Később bátrabban lehetne lépni: a szektorális adókat is ki lehetne vezetni, és ettől jobb lenne a befektetési környezet. További lépésként a devizahiteleseken kellene segíteni. Erre forrásul a jobb helyzetbe kerülő állami költségvetés, a lassan erősödő növekedés, és az így befolyó adóbevétel szolgálna. Nem az eleve jó helyzetben lévő, fizetőképes hitelesek körülményeinek a javítására kellett volna a bankokat kényszeríteni. A gyengéket kellett volna segíteni, így jobban támaszkodhattunk volna a kamat- és árfolyampolitikára. Később, ha már indul a növekedés, az ezt gyengítő magas adószintet is fokozatosan csökkenteni lehetne. Lassan ugyan, de folyamatosan javulna a helyzet.
Úgy hangzik, mint amit az IMF és az EU szakértői javasolnak.
Igazuk van, látszik, hogy értenek hozzá.
Matolcsy György tán nem ért hozzá?
Nem hiszem, hogy van olyan kormány a világon, amely rosszat akar. A kormány már presztízsokokból sem tud könnyen lépni: beharangozták, hogy az egykulcsos adó csodaszer. Hogyan vonják vissza? Ez is a kormány népszerűségének további csökkenéséhez vezetne.
Tanította egyébként a minisztert?
Igen, bent ült az előadásaimon.
Milyen volt diákként?
Ekkor közvetlenül nem ismertem. 1990 után ismertem meg személyesen. Olyan ember volt, aki szeret gyorsan dönteni, szeretne nagyon hamar sokat elérni. Ez önmagában nem baj. Abból viszont nagy baj lehet, ha az ambíció mellől hiányzik az alaposság. Elsősorban ebben látom a hibáját. Aztán, senki sem szereti elismerni, hogy hibázott. Ő nagyon nem szereti. Hajlamos a gyors eredmények hajszolására. Mindezekben, persze messze nem mindenben, olyan, akárcsak a főnöke, Orbán Viktor. Matolcsy György okos ember, könnyen fogalmaz, és jó svádája van. Ennek azonban sokkal nagyobb alapossággal kellene párosulnia. Kevesebbet tévedne. De az egykulcsos adó valóságos rögeszméjévé vált, beleszeretett. Ha meg kéne válnia tőle, kudarcnak fogná fel. Ebben is olyan, mint Orbán Viktor. Hát igen, ilyen emberi tulajdonságok is alakítják a gazdaságpolitikát.
|
Erdős Tibor Széchenyi-díjas magyar közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Az infláció és a gazdasági növekedés kérdéseinek neves kutatója. 1990 és 1993 között a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke, 1992 és 2000 között az MNB jegybanktanácsának tagja. Más kitüntetései mellett megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal (2008), a Közgazdász Életműdíjat, (2008) és 2010-ben a Hazám-díjat is. |
