Vajon jegyzetírónak, nézőnek tanulságos-e összehasonlítani eredeti művet és annak, operai librettóra öltöztetett zenés változatát? Nyilvánvaló, a felvetés értelmetlen egy Faust, Falstaff, vagy Don Juan esetében. Ám, mégis szorongatóan aktuális lesz, a szegedi Armel operafesztivál harmadik versenydarabját látva. A Pilzenből érkezett Josef Kajetán Tyl Színház bemutatója ugyanis Philip Glass „A fegyencgyarmaton“, eredetileg: A büntető kolónia című operája volt. S aki ismeri a születése okán ugyancsak cseh kötődés Franz Kafka életművét, már a magyar címegyezésből is tudja, e történet a világirodalom olyannyira egyéni, kies és szorongatóan abszurd szerzőjének munkái közül is kitűnik a határtalan emberi kegyetlenség szenvtelen ábrázolásával.
„Én intenzíven magamba szívtam annak a kornak minden negatív elemét, amelyben éltem.” – írta önmagáról Kafka. Pedig az 1910-es években még mit sem tudhatott a századára készülődő világégésekről, holokausztról, gulágról… S arról az elhíresült amerikai kísérlet eredményéről sem, amelyben vállalkozó egyetemista önkénteseket osztottak börtönőrök és rabok közösségeire. Hogy megfigyeljék, miként viselkednek egymással az eltérő hatalmi helyzetbe jutott csoportok tagjai.
A gondolkodó világot pedig sokkolták a tapasztaltak: az őrök szerepét magukra öltő fiatalok alkalmi hatalmuk birtokában elképesztő terrort voltak képesek gyakorolni a védtelen „őrizetesekkel” szemben.
A Szegedi Nemzeti Színház Armel versenyén tehát e Kafka novellából (Rudolph Wurliczer szövegkönyve) készült opera került színre, Viktorie Cermaková rendezésében. A darab nem „emberi” főszereplője egy kegyetlen módszerességgel dolgát végző gyilkoló, kivégző masinéria. Célirányosan precíz működése garantálja az elítélt fegyenc lehető legtovább kínzattatását, életben tartását majdani halála beálltáig.
Úgymond, humán szereplők, mindössze ketten vannak. A bűnös felett vádbíróként ítélkező tiszt, – aki egyben kivégzőgép elkötelezett működtetője. Csevegő partnere pedig e fegyencszigetre meghívott alkalmi látogató, átlagpolgár. A büntetés végrehajtó gépezet jól bevált technikájának és további működtetéséhez az ő megnyerése lenne szükséges.
Az operai történések és a Kafkai novella alkalmi összevetésének eredménye: ami olvasva objektív leírás, hűvös, tényközlő párbeszéd amott, (még ha olyannyira viszolyogtató témában is) itt, a színpadon megjelenítve, dermesztően nyomasztó. Az előadás pedig szinte beleerőlteti a nézőt a történet személyes átélésébe. Kinek, kinek saját erősségű borzongását s ösztöni tiltakozását kiváltva a szerencsétlen fegyenc mégoly színházi megkínozatásának láttán.
Ami pedig az előadásvégi visszafogott nézőtéri tapsot illeti Szeged színházában, ez nem a csehországi produkció művészi színvonalának, eredményeinek lebecsülése lehetett. A görög drámák születése óta tudjuk: a tragédiák mégoly véres végkifejlete is megindulást, katarzist képes kiváltani a nézőkben. E talányos érzés felszabadulást, megtisztulást eredményez. A verseny produkcióból viszont ez,– elsősorban a hibátlan pontossággal átvett kafkai mondatokat használó énekes dialógus miatt – érthető módon hiányzott.
Pedig maga az immár másfélszázados pilzeni operatársulat igényes volt a részletek kidolgozásában. A monoton, de nem fülcsikorgató zenét, ihletett vonós kamarazenekar szolgáltatta az előtérben. A díszletek hangsúlyos középpontjában a gyomorforgató részletezéssel bemutatott kínzó/kivégző gépezet magasodott. Körülötte pedig nem mindig érthető okkal, turistaként tébláboló férfi és női statiszták voltak jelen. No meg, a hörgéseken kívül más hangot hallatni képtelen, kivégzendő fegyenc.
A többi látványelem kellően jelentéktelen volt ahhoz, hogy a nézőtéri figyelmet ne ossza meg.
A nem kis munkát végző, tehetséges fiatal cseh bariton versenyzőt, Jiri Hajek és társa, a látogató szerepét éneklő Miroslav Kopp színészként is hozták a modern operajátszás követelményeit. Az alakításukat jogosan megillető taps viszont nem érte el az előző fesztiváli bemutatók heves intenzitását.
Nem a művészek tehetnek róla.
Hihetjük azért, mert nézőkből hiányozhatott a nyomasztó történetből való felszabadulás öröme – tán az önmagunkra: az emberre való ráismerés eredményeként.
