Gyilkosnak kikiáltott nők és orvosok

Egy nem kívánt terhességről megfelelő döntést hozni feltehetően egyike a legnehezebb dilemmáknak, amelyekkel egy nő szembesülhet. Ebben az érzelmileg rendkívül sérülékeny és összezavarodott állapotban alapvető fontosságú lenne, hogy elérhető legyen egy olyan pártatlan, objektív tanácsadás, amely segít a döntéshozatalban.

Magyarországon a szülésben bizonytalan nők számára nincs kijelölve olyan szervezet, egészségügyi központ vagy alapítvány, ahol felvilágosítást kaphatnának és feltehetnék kérdéseiket. Nálunk ugyanis – sok más európai országhoz hasonlóan – a tanácsadás szabadon választható, nem kötelező. A világhálót böngészve azonban számos olyan csoportot találunk, amelyek ingyenes válságterhességi tanácsadás címén “lélegzetvételnyi időt” ígérnek a segítségért hozzájuk forduló nőknek a nagy döntés meghozatala előtt.

A kérdés csupán az, hogy az abortuszt támogató vagy az abortuszt teljesen elutasító, a gyermek megtartására buzdító szervezeteken kívül létezik-e olyan független központ, amely nem erőlteti rá az anyára saját akaratát, és nem hagyja figyelmen kívül a várandós nő életkörülményeit?

KDNP-s és jobbikos politikusok kötelességüknek és keresztényi felelősségüknek érezték nemrég, hogy részt vegyenek és felszólaljanak a magzatelhajtás valamint az abortusztabletta bevezetése ellen szervezett demonstráción. Célként tűzték ki, hogy megakadályoztassák Szócska Miklós egészségügyi államtitkárral a készítmény forgalomba kerülését. (Egyelőre úgy tűnik, sikerrel.) Ugyanakkor a megelőzésről nem beszélnek. Azzal nem foglalkoznak, hogy mire számíthat egy kétségbeesett, várandós nő, aki nem biztos abban, hogy meg kívánja tartani a babát, és tanácsot szeretne kapni.

Úgy döntöttünk, hogy lapunk munkatársa inkognitóban ellátogat négy, véletlenszerűen kiválasztott tanácsadó központba, ahol eljátssza a 26 éves, pályája elején járó, átlagos anyagi helyzetű, ijedt, terhes nőt, aki a 8. hétben van, nem meri megmondani a külföldön dolgozó barátjának, hogy várandós, és nem tudja eldönteni, megtartsa-e a babát, vagy sem.

A tapasztalatok elgondolkodtatóak, és semmiképpen nem szívderítőek. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek!

Depresszió, öngyilkosság és gyötrő bűntudat

Az első hely az Áldott Teher Alapítvány – keresztény alapelvű – tanácsadó központja volt, amely kifejezetten abortuszellenes. A szervezet honlapján az olvasható, hogy előítéletektől és ítéletektől mentes felvilágosítást nyújtanak, sőt krízis esetén segítenek találkozni „egy náluk hatalmasabb személlyel, az Élet alkotójával”. Leszögezik: az alapítvány feladatának tartja az emberi élet védelmét, amely a fogantatás pillanatától a természetes halálig tart. „Hallgasson arra a kis hangra a lelkiismeretében, ami nem akarja az abortuszt. Ön nem valamivel később fog anyává válni, Ön már egy anya a fogantatás pillanatától. Akkor amikor egy aranyos kisbabája van, aki átöleli a nyakát és azt mondja: “Szeretlek, mami!”, akkor tudni fogja, hogy a jó döntést hozta meg, hogy életet adott gyermekének és saját maga számára is” – írják.

Fotó: Neményi Márton

A tanácsadás ötven percig tartott. A 30-as évei közepén járó hölgy a beszélgetés elején elmondta: „A legtöbb, amit tehetek, hogy elmagyarázom a lehetőségeit. Azt, hogy mit tegyen, nem tudom megmondani, mert ez az Ön döntése kell, hogy legyen.” A háromgyermekes tanácsadó – aki 17 évvel ezelőtt maga is átesett egy abortuszon – később is tartotta magát ehhez az alapelvhez. Igaz – bár nem fogalmazott meg személyes véleményt, – a tanácsadás során végig az abortusz lelki és fizikai megpróbáltatásait sorolta. Részletes és pontos információt adott arról, hogy milyen procedúrán megyek keresztül a műtőasztalon, valamint arra is figyelmeztetett, hogy amennyiben úgy döntök, hogy nem kívánom megtartani a babát, súlyos érzelmi sérüléseket okozok magamnak.

Elmesélt néhány történetet, amelyekben a nők elvetették a magzatukat, és depressziósak, boldogtalanok, “elveszettek” lettek. Haragot, reménytelenséget, lelkiismeret-furdalást éreztek, kapcsolatuk tönkrement. Volt, akit a munkahelyéről is elbocsátották, mert folyamatosan zokogott, sőt sokaknak az öngyilkosság is megfordult a fejében a postabortusz-szindróma következtében.

Arról, hogy a gyerekvállalás milyen nehézségekkel, mekkora felelősséggel jár, nem esett szó. Ellenben mutatott egy képet, amelyen egy 8 hetes magzat volt látható, valamint a farzsebéből előhúzott egy mérethű, 12 hetes makettbabát. „Ebben az időszakban már kifejlődtek a végtagjai, itt vannak az ujjacskái, az arca is már kivehető, és napról napra egyre nagyobb lesz” – magyarázta, majd a kezembe adta a bábut.

Úgy éreztem, ha valóban várandósan megyek el a tanácsadásra, valószínűleg a gyerek megtartása mellett döntök – némi presszió hatására.

Magzatzsák és sejthalom

A második helyszínen aztán minden a visszájára fordult. Az abortusz és a gyógyszeres terhességmegszakítás mellett teljes mellszélességgel kiálló PATENT Egyesület munkatársától megtudtam: egy nyolchetes magzat még csak “sejthalom”, postabortusz-szindróma nem létezik, és szülőnek lenni “halál megterhelő dolog”. Amit az első helyen hiányoltam, itt sokszorosan megkaptam.

A nemrég panaszvonalat indító, civil jogvédő szervezet szerint mindenkinek joga van arra, hogy kívánt és tervezett gyerekként szülessen meg. Mint ahogyan arra is, hogy a fogantatása pillanatától szeretetben, várakozásban, pozitív légkörben cseperedjék és minőségi életet éljen. „Ha ez a te esetedben jelenleg nem adott, ha nem vagy legalább 90 százalékban biztos a döntésedben, akkor sokkal jobb, ha nem születik meg ez a gyermek” – hangzott el az első tanács a velem szemben, hathónapos pocakkal helyet foglaló előadótól.

Megnyugtatott, hogy az abortusz nem önző dolog, és nincs értelme bűntudatot éreznem miatta. Már csak azért sem, mert nem okozok fájdalmat a hasamban növekvő kis lénynek, ugyanis ebben a korban még nincsenek érzései, „egy magzatzsák, sejthalom”, akinek „az az érdeke, hogy oda érkezzen, ahol várják”.

Részletesen beszélt a gyermekvállalás megpróbáltatásairól. Elmondta, hogy „az anyaság a legrosszabbat hozza ki az emberből”, teljesen felforgatja a nő addigi életét, rengeteg energiát, időt és ráfigyelést igényel. „Mindenki arról beszél, hogy mekkora csoda és boldogság. De ha egy kicsit jobban megkarcoljuk a felszínt, kiderül, hogy mindenki kivan, és a nők a WC-be járnak zokogni, mert úgy érzik, nem bírják tovább. Ha nem is mondják ki, ott van a fejükben, hogy miért nem választottak másképp. Még az is, aki egyáltalán nem gondolkodott az abortuszon, felsóhajt: “Bár ne lenne gyerekem!” „És valóban ez a gyereklét velejárója, csak erről nem szokás beszélni.”

A tanácsadó szerint ezeket – a gyakran embert próbáló – helyzeteket csak az tudja, és annak szabad vállalnia, aki biztos benne, hogy készen áll rá. Felhívta a figyelmet arra is, hogy már nincs túlságosan sok időm gondolkodni, hiszen minél később kerül sor a beavatkozásra, annál nagyobb a komplikáció veszélye. Valamint, hogy a bécsi klinikán a kilencedik hétig kérhetem a tablettás abortuszt.

“Ha magadévá tudod tenni, hogy jó döntést hoztál, és nem hibáztatod magad, akkor rendben leszel, és megkönnyebbülve jössz ki a kórházból. De fontos, hogy ezt a döntést neked kell meghoznod” – engedett utamra 40 perc elteltével.

Bár egyetértettem vele abban, hogy a két csíknak a terhességi teszten örömöt kell okoznia, és egyetlen szülőnek sem szabad úgy gondolnia a gyerekére, mint akiért feláldozta magát, úgy éreztem, beszélnie kellett volna a magzat megtartásának eshetőségéről is.

A nőgyógyászok pénzhajhász gyilkosok

A neheze azonban még csak ezután következett. Tömény lelki nyomásgyakorlás bruttó 70 percben.

„Nagyon szép kisbabád lesz, ugye tudod?! Elképzelted már, hogy kislány lesz vagy kisfiú? Nevet adtál már neki? Tisztában vagy azzal, hogy az abortusznál mit csinálnak veled és a babával?” – sorolta a kérdéseit az Együtt az Életért Közhasznú Egyesület munkatársa, miután megismerkedett a “történetemmel”.

Az erősen abortuszellenes Alfa Szövetség egykori tagjai által létrehozott szervezet alapelvei között szerepel, hogy „az emberi élet sérthetetlen, a fogantatástól a természetes halálig tartó folyamat”, és hagyni kell, hogy „az egyén akkor haljon meg, amikor elérkezett az ideje – sem előbb, sem később”.

A tanácsadás is ebben a szellemben zajlott. Az egyértelmű üzenet az volt, hogy az abortusz gyilkosság, isten akarata ellen való tett, és életem végéig bánni fogom, ha úgy döntök, elvetetem a gyereket.

„Ha jönni akart, akkor jönnie kell. Ő nemcsak egy vércsomó, amit el kell tüntetni. Isten küldte ezt a gyereket. Egy élet. Ott van benned. Ha visszaküldöd, soha nem fogod elfelejteni, hogy ő élt, a tied volt, és most is élhetne. Ha a lányom lennél, azt mondanám, tartsd meg. Az életnél többet nem tudsz neki adni. Annál nagyobb bajt pedig nem tudsz csinálni, mint megölni” – mondta a hetven év körüli hölgy, majd így folytatta: „Iszonyatos annak a sorsa, aki elpusztít egy gyermeket. Mert nincs mese, az abortusszal elpusztítják és halálra ítélik őt. Még az is, akinek látszólag nincsenek anyai érzései, piszkosul megszenved utána. A posztabortusz-szindróma óriási tragédia.”

Elmesélte, hogy évekkel ezelőtt, háziorvosi praxisa alatt megismerkedett egy asszonnyal, aki két gyerek mellé nem vállalta a harmadikat, és elvetette a magzatát. „Minden évben eljött hozzám a baba halála napján, és elmondta, hogy fiúcska lett volna, most éppen mennyi idős lenne és melyik iskolába járna. Egyszer így szólt: „Most látom utólag, hogy elfért volna. Azt is tudom, hol lett volna az ágyacskája”. El tudod képzelni? Együtt sírtunk.”

Kifejtette, hogy megveti és elítéli a nőgyógyászokat, akik „naponta oltanak ki életeket”. „Mind gyilkosok. Amit csinálnak, mindenféle eskünkkel ellenkezik. Mintha az ördög beléjük bújt volna. A pénzt hajszolják, és erre kitűnő módszer számukra az abortusz.”

Ezúttal is végighallgattam, hogyan zajlik egy terhességmegszakítás, és mekkora kockázattal jár. Figyelmeztetett, előfordulhat, hogy többé nem lehet majd gyerekem, és hogy pszichiátriai betegségek és különböző szövődmények alakulhatnak ki. Az abortusztablettát pedig a leghatározottabban elutasította.

„Borzasztó méreg. Vagy egybe szüli meg a nő a magzatát, amit aztán meg kell fognia, és bevinnie az orvoshoz, hogy ellenőrizzék, semmi nem maradt bent; vagy darabokban jön ki a gyermek, és azokat kell összegyűjtenie. Életemben egyetlen egyszer asszisztáltam egy abortuszhoz, nekem kellett tartanom az edényt. Mai napig nem felejtem: jött az agyvelő, folyt ki a karocska” – részletezte sűrű bocsánatkérések közepette a “drasztikus valóságot”.

Elmondta, hogy bárhogy is döntök, az egyesületre mindig számíthatok majd. Mellettem lesznek, “dédelgetnek” és a “gyerekük” maradok, akkor is, ha végül az abortuszt választom. De úgy látja: olyan ember vagyok, aki “soha nem fogja tudni megbocsátani magának”.

Ő volt egyébként az egyetlen a négy tanácsadó közül, aki megemlítette az örökbeadás lehetőségét.

Az a helyes döntés, ami az anyukának a legjobb

Az utolsó találkozót az ÁNTSZ egyik Családvédelmi Szolgálatának (CSVSZ) védőnőjével beszéltem meg. Az állami egészségügy ugyanis első helyen a CSVSZ-hez küldi a hasonló helyzetben lévő nőket. A probléma csupán az, hogy ide többségében már csak azok jönnek, akik biztosak abban, hogy megszakítják a terhességüket. Itt kapják kézhez az abortuszhoz szükséges “jóváhagyást”.

Az alig harmincperces beszélgetés alatt a védőnő elsősorban arra volt kíváncsi, hogy milyen gondolataim vannak a baba megtartásával, illetve a terhesség megszakításával kapcsolatban. Azt javasolta, írjam le egy papírra a pró és kontra érveket, valamint készítsek egy hároméves jövőtervet. „Próbálja meg kívülről nézni magát. Tegye fel a kérdést: vajon az a lány képes lesz arra, ami rá vár? Meg fog tudni birkózni vele? Ki fog tudni majd segíteni neki? Ha megbetegszik a baba, lesz-e elég ereje, türelme hozzá?” – sorolta a példákat a tanácsadó.

Tapasztalata szerint, ha egy nő a várandósság kilenc hónapját félelemben, stresszben, kétségek között tölti, azzal nemcsak magának, a babának is sokat árt. „Ha megnéz egy óvodai csoportot, a gyerekek fele kezelhetetlen, hiperaktív, zaklatott, zizegős. Mert ilyen volt a terhesség is. Egy gyereknek mindig az a legfontosabb, hogy boldog anyukája legyen.”

Kiegyensúlyozott és korrekt képet festett arról is, mi történik akkor, ha a gyerekvállalás, illetve ha az abortusz mellett döntök. Mint mondta, a magzatelhajtó műtéteknek – legyen az gyógyszeres vagy művi – ma már csupán akkora a kockázata, mint például egy foghúzásnak. Azt javasolta, ha megengedhetem magamnak anyagilag, és még nem futottam ki az időből, akkor a tablettás módszert válasszam. „Humánusabb és jelentősen megkönnyíti a helyzetét, ha valamelyik állami intézmény zöld színű falai helyett a budai magánkórházban, családias, nyugodt környezetben esik át a procedúrán”. Egyetlen hátránya, hogy mivel a készítmény spontán vetélést indít meg a méhben, görcsös fájdalommal járhat, és a vérzés tovább tart, mint a műtét esetében. “Maradványszedegetésről” pedig szó nincs – hangsúlyozta.

„Attól még nem jön el a világ vége, mert megszakítja a terhességét. Mindenképpen fájdalmas döntés lesz, és gyászfolyamat kíséri majd, de az sem jó, ha nem őszintén megy bele a gyermekvállalásba, hiszen ez egy életre szóló dolog. A poszttraumás  szindrómán pedig szakember segítségével túl lehet lenni. Egyetlen egy dolog szól az észérvek ellen, hogy ez a gyerek már nem az a gyerek lesz. A legnagyobb veszteség, hogy ez az egyéniség, ez a jellem már nem jön vissza” – magyarázta.

A legfőbb tanács, amit adott, úgy szólt, hogy: ne akarjak megfelelni senkinek, és ne akarjak eleget tenni az elvárásoknak, mert a saját életem a legfontosabb. Illetve az, hogy mit tudok nyújtani a gyereknek.

Ez volt az első olyan hely, ahol úgy éreztem, hagyják, hogy én döntsek.