Bár ilyen fiatalon még túl nagy reményünk nem lehetett a mesterséges, állatkerti szakszóval „kézben való” felnevelésükre, az állatkert gondozónőjének sikerült a bravúr: négyből hárman élve maradtak, sőt, ma már láthatók az egészségesen felcseperedett kölykök. Boróka, Moha és Páfrány már láthatóan élvezik az új környezetet.
Az aranysakál hajdan éppúgy gyakori hazai ragadozónk volt, mint a farkas. „Nádi farkasként” emlegették a nagyobb rokonánál ugyan kisebb méretű, de a jószágra éppúgy veszélyes kutyaféle ragadozót. Óriási területen, a Balkántól Indiáig elterjedt a faj, de megtalálható Észak- és Kelet-Afrikában is. Bár a XX. században egy időre kipusztult, 15-20 éve újra megjelent hazánkban. Feltehetően a globális felmelegedés, az akkori háborús viszonyok a délszláv államokban, valamint az gyorsította fel a sakálok terjedését, hogy Magyarország déli részén, főleg Somogy megyében számos mezőgazdasági művelés alatt álló terület maradt parlagon. Ma már egyre gyakoribb, nem csak Délnyugat-Magyarországon, hanem attól északra és keletre is. A sakálok elsősorban kisebb emlősökkel táplálkoznak, de szintén veszélyesek az őzekre, a szarvasborjakra és a vaddisznó malacokra. Előfordul, hogy háziállatokat is zsákmányolnak.
A kis sakálok jelenleg egy számukra átalakított, addig üresen álló kifutóban láthatók, a trópusi háztól nem messze. Ők már állatkerti állatok maradnak, a tervek szerint a Vadaspark 2010-ben épült sakálkifutójában fognak lakni.
