Ha igaz a mondás, hogy a Széchenyi téren és a Kárász utcán hetente legalább egyszer végigsétál majd’ minden szögedi polgár, akkor azt is tegyük hozzá: ebből a sétából nem maradhat ki a Dugonics tér sem. Miért is fogyna ki belőlünk a lendület a Kárász sarkára érve, amikor olyan csábítóan vonz nyári melegben a szökőkút hűsítő vize. És persze közel sem mellékesen ez a tér kínál olyan kontrasztokat, ami elvarázsolja, de egyben el is keseríti az embert.
Búza piacra járt a szögedi polgár
De mielőtt a szépségekről és a csúfságokról ejtenék szót, elárulom: a Dugonics tér sem látványosságnak indult valaha. Mint általában a terekkel lenni szokott, elődeink nagyon is prózai szerepet szántak neki: piacozók gyűltek itt össze a nagy árvíz előtt is, hogy kínálják a portékájukat. Neve (Búza piartz) már a XIX. század első évtizedeibe elárulta, hogy a gabonakereskedők és vásárlók randevúztak ezen a helyen, de a szabadságharc leverése után sem változott a funkciója. Igaz, 1859-ben már volt, aki búzapiaci sétatérnek szólította, majd ebből lett a Búza tér. Már csodálták Szeged első, 1876-ban felállított köztéri szobrát, aminek talapzatáról Dugonics András nézett le a szögediekre, amikor a helyi lapokban előbb Dugonits sétányként, majd a századfordulón Dugonits térként (igen, így ts-el) említették.
A térhistóriából ki nem maradhat, hogy a nagy árvíz előtt a mai Dugonics tér és az Árpád tér még egy összefüggő területet alkotott. Majd amikor megépült a főreáltanoda (1873), mi később a Szegedi Ítélőtábla első otthona volt, és 1921 óta az egyetem központi épülete, a Búza tér elnevezést egyre inkább csak a mai Árpád térre használták. De mivel innen a gabonakereskedők átköltöztek a mai Szent István térre, a búza szó kikopott ebből, az immár városközponthoz tartozó, megszépült körzetből.
Palota a Kárász sarkán
Az egykori piactérből pedig – mint azt melléklet fotó-összeállításunk is mutatja – a város egyik leggondozottabb tere lett a XX. század első felére. Aminek egyik fő ékességét, a kora eklektikus stílusban épült hatalmas egyetemi tömböt már említettem. A másik pedig az Ungár-Mayer palota a Kárász utca és a Dugonics tér sarkán. Bármilyen hihetetlen, de ezt a házat, ami korában Szeged legmagasabb lakóépülete volt, mindössze két év alatt építették meg (1910-11), és tíz évvel ezelőtt befejezett felújítása óta, akárcsak a tavaly újjávarázsolt egyetemi épület, a turisták kedvenc fotótémája.
Sajnos ugyanez nem mondható el a vele szemben álló, a hatvanas évek elején emelt modernista lakóházról, amelynek értékét talán csak a földszinten található Gulácsi terem és a sarki újságos bolt adja. A szegediek szemlesütve válaszolnak akkor is a „Mi van ott?” kérdésére, ha a Szeged Nagyáruház Árpád téri, de a Dugonicson is nagyon jól látható tömbjére kérdez rá az idegen. Hiszen az 1970-es években épült betonkolosszus talán még egy közepesen lelakott lakótelepen is szúrná az ember szemét.
Villamos volt, sín maradt
De valljuk be, a tér kertészeti megoldása, úthálózata is igencsak megért már a felújításra. A semmire sem használt, az egyetem oldalánál futó villamossín ugyan emlékeztet arra, hogy egykoron itt is járt a hírös szögedi tuja, de – látva a sínek és környékének állapotát – jobb lenne ezt már csak helytörténeti könyvekből kiolvasni. Ahol arról is kaphatunk információt, hogy a Dugonics tér még a XX. század húszas éveiben is villamos csomópontnak számított, ugyanis a Kárász utcáról ide futott be egy másik, az 1-es járat is, hogy aztán a Jókai utcán kanyarodjon ki az Aradi vértanúk terére.
De ez már régmúltként is írható rohamosan változó világunkban. És remélhetőleg múltként említhetjük ősszel a foltozott, kátyúdíszes aszfaltcsíkokat, a hetvenes években épített szökőkút nem éppen ápoltságáról elhíresült környékét is. Az persze más kérdés, mennyire örülnek az autósok annak, hogy a parkolóhelyek is múlt időbe kerülnek, miközben – gúnyolódó szögediek szerint – Szeged Belvárosában jószerével csak az talál helyet autójának, aki eleve ott szerelteti össze a kocsiját.
