Belföld

A sperma, a nyál és a vér filmje

Mit kezdjünk egy filmmel, amelynek már a címét sem értjük, esetleg sejtjük, a taxidermia valószínűleg nem megdermedt taxisokról szól.

Üssük fel hát az idegen szavak és kifejezések szótárát, mit mond nekünk Bakos Ferenc 1989-ből? Hát semmit. A neten azért lehet sikerrel próbálkozni: görög eredetű szó, halott állatok kitömése. 1989-ben még nem tudhattuk, hogy 2005-ben kitömött állatokkal és emberekkel fogunk találkozni a filmvásznon egy olyan család révén, amely végigtömte a 20. századot – az egyik képzeletbeli nőket tömött, a másik undorítóbbnál undorítóbb ételeket tömött magába, a harmadik pedig szalmával tömte az állatokat – majd végül halott apját és önmagát is.

Taxidermia

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubja ezúttal regények és színpadi művek filmadaptációit mutatja be 13 részben. Tizenegyedik alkalommal Strausz László filmtörténész volt a filmklub vendége, aki Parti Nagy Lajos novellái alapján készült, 2005-ben bemutatott, Pálfi György rendezte Taxidermia című magyar filmet követően beszélt a két alkotásról.

Kik azok, és mit csinálnak ott?

A családregény kiválóan alkalmas műfaj a történelmi változások bemutatására – a Taxidermia is a klasszikus felállást képviseli, amely három generáció életét tárja elénk. Ez módot ad arra, hogy a háttér egy évszázad fejlődése legyen, amin belül gyakori klisé, hogy a család sorsa egy olyan ívet ír le, amely a felemelkedő első generációtól, az alapítóktól eljut a harmadik generációig, a hanyatlókig. Szekfű Gyula azt is megmutatta az első világháború után, hogy a nemzet történetét meg lehet kísérelni hasonlóan leírni, generációk történeteként. Itt azonban hiába keressük a nagy alapítókat, még a család vérvonala is meglehetősen kétséges, a rendezői sejtetésekből adódóan itt a gyermek és az unoka is félrelépésből született.

A kor hangulata – sajátos groteszk megvilágításban – átszűrődik minden jelenetből, de ez csak a háttér. Egyik jelenet sincs konkrét eseményekhez, konkrét történelmi szereplőhöz kötve, nem vágtat be sem Horthy a fehér lován, sem Kádár az orosz tankokon, ők egyszerűen nem fontosak. Mondhatnánk, hogy a történetírás ma népszerű megközelítésmódjára hajaz, afféle történelem alulnézetből, amely arra kíváncsi, a hétköznapi emberek, egy-egy társadalmi csoport hogyan élte meg az adott kort, hogyan alkalmazkodott az aktuális feltételrendszerhez, milyen életstratégiákat dolgozott ki a mindennapokban. Itt még csak nem is erről van szó, a hatalom vagy meg sem jelenik, vagy nagyon áttételesen, a társadalmat is átható hatalmi viszonyok révén.

Például az első jelenetben, amely egy távoli szegleten, egy katonai állomáshelyen játszódik. Fogalmunk sincs, hogy ki ez a tiszt, mit keresnek ott, még csak háború sincs, vagy őket nem érinti – a legnagyobb jól eltervezett fegyveres akció a disznóvágás. Viszont szigorú hierarchia érvényesül: a lényeg, hogy a tisztiszolga elvégezze a felettese szemében legfontosabb teendőjét, a gondosan ötször-ötször-húsz centisre vágott fával befűtve meleg vizet szolgáltasson a tisztnek és családjának, persze csak miután megetette a malacokat. Ez a kasztszerűség, a megkérdőjelezhetetlen alá- és fölérendeltségek lánca az egyetlen kézzelfogható dolog, amit a rendező elénk tár – és amit csak az alullévők képzelete képes áttörni. Igaz, e képzelet sem igazán több szexuális fantáziálásnál.

 

Vörös csillagból a vörös kaviárt

Majd egy hirtelen jelenet- és korszakváltással a rendező majdhogynem a kondérba, de legalábbis egy nagyjából 1975 körüli evőverseny közepébe pottyant minket. Bár gombócevő versenyt sok úttörőtáborban rendezhettek, és a Tízezer nap című 1965-ös magyar filmben a párttitkár is részt vesz egy ilyen küzdelemben, Marco Ferreri Nagy zabálás című, 1973-ban bemutatott filmje mégiscsak olasz-francia alkotás. A szocializmus valóságához nem tartozott szervesen hozzá a mértéktelen zabálás, még ha a magyar változatát gulyáskommunizmusnak is nevezték belföldön és külföldön egyaránt. Hol negatív éllel a tiszta elvektől való elkanyarodást, a fogyasztói társadalom kialakulását jelölte, hol kicsit büszkén a magyar életszínvonal-politika sikerét a rendszer legitimizálásában – mondván, ha nem is szabadon, de legalább jól élünk.

Azt ismerik, hogy találkozik a lengyel, az amerikai és a magyar? A magyar jó félórát késik, elnézést kér, de sorba kellett állni a húsért. Erre az amerikai megkérdezi, mi az a sor; mire a lengyel: mi az a hús? Nálunk volt hús is, várólista is és hiánycikk is, de hivatalos evőverseny nem. Az evőverseny nagyon is a kapitalizmus logikájával van összhangban, ahol a fogyasztás ünneplésének olyan rítusai is jól megférnek a lényegében kis színesekből összeállított, kilúgozott híradókban – sőt ünneplésre érdemesnek találtatnak – mint egy amerikai hamburgerevő-versenyen elért új rekord: nyolc perc alatt 108 hamburger.

Persze a háttér, a szocialista szpartakiád hangulata találó, úttörőkkel, a szovjet versenyző mindenkori „hazai pálya előnyével”, a nagyvállalati, intézményi – Honvéd, Konzervipar, Zöldért – kamuállások révén amatőrizmusba bújtatott professzionális sportolókkal, az olimpiai aranyérmek számán mért rendszerlegitimációval. A legszebb groteszk jelenet, amikor a magyar-szovjet barátság ünneplésének fényét egy párttitkár leginkább azzal véli emelhetőnek, ha Kálmán és neje zabálóbemutatót tart egy hajón: a vörös csillag alakú tálból lapátolják a szájukba a szovjet vörös kaviárt.

Végül a kapitalizmusba csöppenünk, amelynek egyetlen külső helyszíne a szupermarket, ahol emberi viszonyaink arra szorítkoznak, hogy harmincnyolcezer-hatszáznegyven forint lesz. Minden kapható nagy mennyiségben, és pénzért minden elintézhető: ennek leggroteszkebb példája a kulcstartóba foglalt embrió, ami a főhős, Balatoni Lajos állatpreparátor utolsó teljesített megrendelése.

Nincs minek lepattogzani

Keresgethetünk könnyen dekódolható szimbólumokat is: Kálmán, az evőbajnok farkincája nyilván értelmezhető elkorcsosulásként, míg az, hogy Lajoska végül önmagát tömi ki, a végső kiüresedésről vall. Az űr amúgy is egy mindhárom generáció életében megjelenő szimbólum: ám míg a tisztiszolga Morosgoványi fantáziájában az orgazmikus pillanat mámorában megjelenő fantáziakép, a csillagokkal teli világűr, ha nagyon akarom elvágyódás, Kálmán esetében már az edzésmunkával tudatosan tágított gyomorról van szó, amely egy folyamatosan növekvő belső űr, érzete hatalmasabb, mélyebb, mint maga az ember. És amely elemészti az emberi kapcsolatokat is, és végül gigantikus Jabba-testébe zárja az egykori ünnepelt üdvöskét.

A sperma, a nyál és a vér filmje mondta a filmről maga a rendező. A 20. század megértéséhez minimális segítséget kapunk, az emberi mivoltunkról viszont annál többet mondana. A végletesen groteszk forma persze azzal jár, hogy erős kétségeink támadhatnak, mit vagyunk képesek – és hajlandóak – dekódolni mindebből. A Nagy zabálással Ferrerit úgy szokás értelmezni, hogy a polgári civilizáció csődjét és a kultúra mázának vékonyságát akarta ábrázolni. Itt nem nagyon van minek lepattogzania, az egyetlen szellemi alkotás, ami felsejlik, a kis gyufaáruslány meséje: aki már nem is olyan kicsi, ahogy a tisztiszolga szexuális fantáziáiban felbukkan.

Itt minden a materiális kultúra körül forog, a disznóvágás, a közösülés, az üzemi tejbegríz a vályúban, a sokkartonnyi csokoládé a bevásárlóközpontban, a kitömött medve a műhelyben. Nincs minek lepattogzani, ez a mi valóban tömegesen megélt kultúránk, amin az egymást váltó rezsimek mit sem tudnak, vagy akarnak változtatni.

Ám mégis úgy kelhetünk fel, hogy nem is ez a legrosszabb. A film zárójelenete a múzeumi megnyitó, ahol a fő látványosság Lajoska utolsó két alkotása: apjának hatalmas teste, amely magába zárja az őt kibelező három felhizlalt kandúrt is, illetve saját testének torzója – hiszen saját fejét és jobb karját még ő sem tudta konzerválni. A nedvdús testiséggel szemben a fehér ruhákban, csillogó falak közt néma áhítattal figyelő látogatóközönség steril látványa, a fontoskodóan okoskodó előadás nyomán azt a sámlit is kihúzza a rendező a nézők alól, hogy érdemes, lehetséges a magaskultúrába vetni reményeinket. Ennél már a féktelen zabálás vagy az orgia is jobb, de legalábbis őszintébb.

A folytatás

A következő vetítés alkalmával – 2012. április 4-én – Derek Jarman brit rendező Caravaggio festményei által inspirált 1986-ban készült filmdrámáját tekinthetik meg.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik