150 nap külföldi forgatás, 30 nap utazás, 20 ország, 150 óra nyersanyag, Érték Díj, Az Év Médiaszemélyisége Díj, 8 betegség, 110 maláriatabletta, 5 útlevél és 2 jegygyűrű. Ez utóbbi szigorúan csak álcaként. Nagyjából ez az On The Spot magyar dokumentumfilm-sorozat két készítőjének tavalyi mérlege. A huszonéves filmesek mára bejárták a világot – mutattak háborúkat, politikai zavargásokat, természeti katasztrófákat, egzotikumot, misztikumot, érdekességeket, tragédiát és főként emberi sorsokat. Most arra vállalkoztak, hogy ketten, két aprócska kamerával felkeresik a Föld legeldugottabb szegleteiben élő ősi kultúrákat, isten háta mögött lakó törzseket, és bemutatják őket a magyar tévénézőknek. Az On The Spot – Törzsek című műsor ma indul az m1-en. A Spektrum Tv filmeseivel, Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással két külföldi útjuk közt Budapesten találkoztunk egy kis kávézóban. Melegszendvicset rendeltek reggelire. Ketten egy adagot.
Nagy az összhang köztetek. Úgy látom, teljes szimbiózisban éltek.
ESZTER: Ha külföldön vagyunk, mindenhol együtt rendelünk, megosztjuk a kaját.
ANDRÁS: A majmot azért nem osztottuk meg…
ESZTER: A törzseknél általában én vagyok a kóstolóember. Kell, hogy egyen valaki, hogy ne sértődjenek meg a helyiek. Általában én szoktam beáldozni magam. Andris ilyenkor lelkesen forgat…
A melegszendvics a majomhoz képest azért elég komfortos. Talán túlságosan is. Nem szoktatok el tőle?
ANDRÁS: Nem. Sőt! Most például több mint két hónapig voltunk Afrikában. Az On The Spot: Törzsek első részeit forgattuk. Két afrikai forgatás között pedig beiktattunk egy angliai pihenőt, mert úgy érte meg a repülőjegy. Az volt ám a kultúrsokk! A 40 fokos afrikai hőség után korcsolyáztunk egy kicsit a londoni National History Museumnál, majd megnéztük Vanessa Redgrave-et színházban, aztán megint egy törzsi kunyhóban ébredtünk.
És milyen mindezek után visszatérni Budapestre?
ESZTER: Nagyon jó. Főleg ágyban ébredni. A forró zuhany pedig elképzelhetetlenül értékessé válik. Tavaly összesen 150 napot forgattunk, ehhez jött még 30 nap utazás – természetes, hogy néha ébredés után hirtelen azt sem tudjuk, hol vagyunk.
Néha nem hiányzik az itthon?
ANDRÁS: Afrikában egyszer nagyon elkapott minket a honvágy: december 6-án kiírtuk az On The Spot Facebook-oldalára, hogy „Kipucoltuk a cipőinket, de itt Etiópiában nem jön a Mikulás”. Mikor hazaértünk, apám Mikulásnak öltözve fogadott minket a repülőtéren. Iszonyú ciki volt.
ESZTER: Dehogy volt ciki. Nagyon kedves volt.
A család hozzászokott már a munkátokhoz?
ESZTER: Teljesen hozzászokni szerintem nem lehet. Tudják, hogy szenvedélyünk ez a munka, hogy nem vagánykodásból vállalunk veszélyesebb helyzetet, nem hősködünk. Abszolút támogatják, de ezt a sok bizonytalanságot nem lehet megszokni.
És ti meg tudtátok szokni? Például a félelmet?
ESZTER: Ha megkérdezik, hogy szoktunk-e félni, azt válaszoljuk: igen, természetesen. Csak aztán jön az, hogy dolgozni kell, és akkor nincs helye félelemnek. Az afganisztáni harcmezőn át kell venni a katonák ritmusát, Afrikában pedig a kígyók közt mezítláb mászkáló törzsi ember természetességét.
“Ha egy riporter látványosan retteg, köznevetség tárgyává válik”
(Fotók: Kummer János)
ANDRÁS: Amikor épp két méterre az interjú helyszínéről leesik a fáról egy zöld mérgeskígyó, akkor már nem félsz, hanem ugrasz. Vagy röhögsz a törzsfőnökön, aki egy bottal próbálja elkergetni.
ESZTER: Előtte viszont igen. Afganisztán felé a repülőn nagyon féltem. Féltem, hogy ez az egész valósággá válik. Amikor megérkeztünk, akkor viszont már kénytelen voltam nyugodtan viselkedni.
ANDRÁS: Ha egy riporter látványosan retteg, miközben egy sátorban alszik a katonákkal, akkor köznevetség tárgyává válik. Ez azonban néha jó is lehet. A francia idegenlégióban például rájátszottunk: egy 300 fős tesztoszterontömegben jobb inkább kicsit bénázni.
Mi a helyzet a sokkfaktorral? Most nem a kultúrsokkra gondolok, hanem arra, amikor valami valóban sokkol. Számomra az egyik legemlékezetesebb On The Spot az etiópiai volt – a női körülmetélést majdhogynem premier plánban nézni megdöbbentő. Gondolom, élőben még inkább.
ESZTER: A suri törzsnél is volt hasonló élményünk, amikor egy 16-17 év körüli lánynak – akinek pontosan senki nem tudta a korát – tetoválták az egész mellét. Gillette-pengével. Olyan mély sebeket ejtettek a bőrén, hogy már az irha is kilátszott. Ömlött belőle a vér. Ilyenkor sokat segít, hogy a kamerának van egy kijelzője, amin keresztül nézni lehet a valóságot.
Intim kérdés: álmaitokban nem kísértenek ezek a képek?
ESZTER: Visszajönnek, ha nem is konkrét dolgok. Az például nem jön vissza, hogy láttam egy női körülmetélést vagy hogy jön a cunami, de sokszor álmodom, hogy menekülnünk kell.
ANDRÁS: Elsősorban nem az szerepel rémálmainkban, amit megéltünk, hanem amit megélhettünk volna.
Ilyen azért akad néhány. Amikor Egyiptomban a forradalom kellős közepén voltatok, Eszter majdnem úgy járt, mint a CBS riporternője, akit gyakorlatilag a nyílt színen megerőszakoltak a tüntetők. Ezt írtad a Tahrir téren történtekről:
„Meg akkor sem aggódtam, mikor az első kéz megfogta a fenekemet. Persze, szar érzés, de ez otthon egy szórakozóhelyen is simán előfordul. Gondoltuk, ha mostantól Andris előtt megyek es fogom a kezét, megússzuk a további kellemetlenségeket. Hülyék voltunk, csapdába kerültünk, olyan szorosan fogtak közre minket a férfiak, hogy se előre, se hátra nem volt menekvés. Egyre több kezet ereztem a testemen. Agresszívan markolásztak. Próbáltam arra fordulni, ahonnan a támadást éreztem, szitkozódtam angolul, azt hittem ez majd működik. Egyre többen fogdostak, fogyott a levegő, tudtam, hogy nem szabad pánikba esni, nem szabad hagyni, hogy elsodorjanak minket egymástól.”
Végül szerencsésen kimenekültetek a tömegből, csak a lelki sérelmek maradtak. Eszter, akarsz beszélni a történtekről?
ESZTER: Nem igazán.
“Amikor a Tahrir térről kijöttem, nekem is iszonyúan remegett a kezem”
Hogy lehet egy ilyen traumát megemészteni?
ESZTER: Például úgy, hogy remegsz. A munkánk során óhatatlanul érnek olyan hatások, amik valamilyen szinten traumatikusak. Az első két évben, nem is nagyon tudtam, hogy kell ezeket kezelni. Dél-Afrikában találkoztunk egy hölggyel, aki a poszttraumatikus stressz-szindróma kezelésére egy nagyon érdekes módszert mutatott meg. Az állatvilágban, ha egy gazellát üldöz egy oroszlán, de végül nem kapja el, a gazellát sokkhatás éri. Ilyenkor azt látni, hogy a gazella elkezd remegni… remeg, remeg… és egyszer csak abbahagyja. Ez a test természetes reakciója a sokkra. Mi, emberek azonban a szocializáció során azt tanultuk, hogy a remegés ciki. Amikor a Tahrir térről kijöttem, nekem is iszonyúan remegett a kezem…
ANDRÁS: Én hülye meg azzal nyugtatgattam, hogy már vége van, ne remegjen…
ESZTER: Hadd mondjak el egy történetet. Dél-Afrikában van egy gengszter, akinek a vébé óta követjük az életét: Charlie. Korábban már ült börtönben gyilkosságért, fegyveres rablásért. Kemény kábítószerfüggő volt. A sitten ismerkedett meg az apjával, akit azelőtt soha nem látott. Közösen töltöttek el egy évet a börtönben, és ez rádöbbentette Charlie-t arra, hogy milyen nem akar lenni. Amikor kijött, minden erejével azon volt, hogy megváltoztassa az életét, hogy ezt az egészet otthagyja – mi ekkor találkoztunk vele. A dél-afrikai gettó egy olyan közeg, ahol próbálhatsz jó útra térni, de ezzel te leszel az egyetlen a környéken. Már itthon voltunk, mikor hallottuk, hogy Charlie visszaesett, és megint letartóztatták. Mikor visszamentünk Johannesburgba, elképesztő közel kerültünk hozzájuk, már-már családtagként kezeltek minket, erről szól majd a Spektrumon az idei évad első On The Spot adása. Charlie egy iszonyúan blokkolt ember, és soha nem dolgozott fel semmit, ami valaha vele történt. Megkértük, próbálja ki ezt a remegős stresszűző módszert, hátha segít, de hülyén érezte volna magát, és egyedül nem akarta végigcsinálni a gyakorlatsort. Így hát mi is beszálltunk. Akkor jöttem rá, hogy – te jó ég – ez tényleg működik. Nekem is jót tett.
Mindig nagyon közel kerültök az eseményekhez, ti is részeseivé váltok. Hogy tudjátok megőrizni az objektivitásotokat?
ANDRÁS: Ha a helyszínen vagy egy kamerával a kezedben, akkor már a puszta jelenléteddel megváltoztatod a valóságot. A hatást csökkenti, hogy csak ketten vagyunk, kis kamerákkal dolgozunk, nem úgy nézünk ki, mint egy tévéstáb. Ha egy törzshöz elmegy, mondjuk a BBC, akkor ott 8-10 ember a minimum. Valóságos karavánnal érkeznek. Ilyenkor csak természetfilmet lehet csinálni – az embereket is csak úgy lehet bemutatni, mintha párducok lennének. Mi azonban közelebb akarjuk hozni az egzotikumot, hogy ne úgy szemlélje a néző a törzs tagját, mintha fényképalbumot nézegetne, hanem, mint egy ugyanolyan embert, mint te vagy én. Ezért is próbáltunk minél több időt velük tölteni, beolvadni, de mégis… Azzal, hogy fehér emberként, egy kamerával odamész, nyilvánvalóan befolyásolod a valóságot. Ez egy örök „dokus” dilemma, amivel gyakorlatilag nem lehet mit kezdeni.
ESZTER: Sokszor azért sikerül elfeledtetni a kamerát. Ha kialakul egy jó beszélgetés, ha működik a kémia, akkor nincs probléma.
Még a johannesburgi gettóban sincs a gyilkosságért lecsukott gengszterekkel?
ESZTER: Meglepődnél. Ezektől az emberektől soha nem kérdezte meg senki: hogy vagy, ki vagy, mitől lettél ilyen seggfej. Ha látja, érzi, hogy tényleg kíváncsi vagy rá, akkor kiadja a lelkét. Persze nem az első vagy a második napon. Először túl kell esni a vagánykodási körökön, amikor mondjuk a johannesburgi gettóban a fiatal srác meg akarja mutatni, hogy mennyire menő. Elmondja, hogy már nyolcszáz autót lopott, megkérdezi, hogy lopjon-e egyet neked is, és adni akar egy kicsi fegyvert, mert olyan szimpi vagy. Egy hét után éreztük azt, hogy most már őszintén rákérdezhetünk a keményebb dolgokra.
Kit a nehezebb szóra bírni. Egy palesztin al-Qassam terroristát, egy burmai ellenzéki vezetőt vagy egy gengsztert?
ANDRÁS: Az a legnehezebb, amit most csinálunk: a törzsek. Annyira más világ, és annyira különbözik a gondolkodásmódjuk a miénktől, hogy az elképzelhetetlen.
“Reggel arra ébredsz, hogy fosnod meg hánynod kell, és
közben megkínálnak egy kis patkánnyal”
Az egyik műsorban azt mondtad: megpróbáljátok megmutatni, amit európai ember nem érthet. Itt is erről van szó?
ANDRÁS: Még sokkal inkább. Ők nem értik, hogy te miről beszélsz, te pedig nem érted őket. Egyrészt néha két tolmácson keresztül megy a kommunikáció, másrészt, amikor Etiópiában egy törzs tagjától megkérdezem, tudja-e mi az, hogy Etiópia, akkor azt mondja, hogy nem. És Afrikáról se hallott még. Azt viszont tudja, hogy ez a surik törzse, a hegyen túl pedig élnek a dizik. Ebbe a világba belépni és értelmesen elkezdeni kommunikálni iszonyú nehéz.
ESZTER: Van azonban egy vicces dolog: bár kőkorszaki eszközöket használnak – az őrlőkő számukra az élet alappillére –, azt tudják, hogy mi a fényképezőgép. Láttak már ilyet. Sőt, pontosan érzik, hogy valamiért az ő kultúrájuk nekünk fontos.
Ma este kezdi sugározni az új műsort az m1, amiben bemutattok hat törzset. Lehet ezt majd folytatni?
ESZTER: Persze, hisz annyi variáció van! Bár Andris nem nagyon akarja…
Miért?
ANDRÁS: Mert borzalmas. Amikor negyven fokban éjjel felriadsz, mert a szúnyogháló – amit a malária miatt muszáj használnod – verdesi az izzadtságodat, reggel pedig arra ébredsz, hogy fosnod meg hánynod kell, és közben megkínálnak egy kis patkánnyal… Szörnyű. De az is igaz, hogy ezekért a sztorikért megéri szenvedni.
ESZTER: Én valahogy ezeket a körülményeket ki tudom zárni. Ha azonban egy politikai feszültséggel teli országban vagyunk, akkor én félek jobban. Iránban Andris nyugtat engem, a törzseknél meg én nyugtatom őt.
Láttok arra esélyt, hogy a jövőben egy szerkesztőségben, bevilágított stúdióban – ahogy egyszer a Nők Lapjának fogalmaztatok – hírmanökenekként dolgozzatok?
ESZTER: Én stúdiót és szerkesztőséget nem látok.
“Szabadok vagyunk”
ANDRÁS: Én sem, de lehetne jót csinálni. Remélem, hogy egyszer Magyarországon is lesznek olyan intenzív, impulzív szakmai műhelyek, ahol a televíziós újságírás nemcsak annak nevezi magát.
ESZTER: Számomra az, ha valaki mikrofonnal a kezében előre megírt mondatokat mond, mindig ugyanazzal a hangsúllyal, fix időkorlátok közé szorítva, nem irigylésre méltó. Éppen az a fantasztikus a mi munkánkban, hogy szabadok vagyunk: a helyszínen deríthetjük ki, hogy egy sztorinak mi a valóságalapja, hogy mi benne az igazi téma, mi az emberi arca. Ezt otthonról nem lehet eldönteni. Sok dolognak utána lehet olvasni, fel lehet készülni, de mikor kiérsz, kukába kell dobnod az előre megírt vázlatodat, mert nem az a valóság.
