Belföld

Elbutul a Facebook-nemzedék?

Balla István
Balla István

2012. 02. 19. 07:10

Az írás elterjedésekor ugyanúgy aggódott az emberiség az elbutulás miatt, mint most a digitália korában. Pedig nem butábbak a mai gyerekek, csak megváltozott a gondolkodásmódjuk. Az iskolának egyelőre lövése sincs, mit kezdjen a digitális bennszülöttekkel. Interjú Gyarmathy Éva pszichológussal.

Korábban a témában:

A digitális kultúrával alapvetően alakul át a felnövekvő generációk gondolkodásmódja, idegrendszere – magyarázta nemrég a Digitális Nemzedék Konferencián. Milyen változásokról van szó?

Nemcsak az úgynevezett digitális bennszülöttek (az a generáció, amely már beleszületett a digitális világba – a szerk.) gondolkodása, idegrendszere változik meg, hanem mindenkié. Az emberi agy rendkívül képlékeny, nyitott, tapasztalatfüggő rendszer, amelynek a működési módja a környezet hatására alakul. Ha a környezet megváltozik, akkor ezzel együtt az idegrendszerünk, a gondolkodásunk is változik. Ez nemcsak a gyerekekre igaz, hanem a felnőttekre, öregekre is.

Gyarmathy Éva (Gyarmathy Éva)
Egy klikk és ott a Vaskapu
Fotók: Neményi Márton

Ma egy kultúraváltást élünk át, amikor az írásbeliséget átalakítja, sőt lassan le is váltja a digitális kultúra. Konkrétan ez milyen változást hoz a gondolkodásunkban?

Az írásbeliség azt segítette, hogy az ember elemzően tudjon gondolkodni. Fontosak a részletek, az oksági összefüggések. A digitális kultúrában egy csomó régebben fontos készségre nincs szükség ahhoz, hogy információt szerezzek, és akár jó teljesítményeket is elérjek. Annak idején ahhoz, hogy tudjam, milyen a Vaskapu, el kellett oda utazni vagy legalább Jókait kellett olvasni (igaz, kiderült, ő sem látta, amikor leírta). Az információ megszerzése, a műveltség egy előzetes tudást kívánt. Fel kellett dolgozni a verbális, nyelvi anyagokat, hogy saját képeket alkossak. A klikkelős világban ehhez elég egy gombnyomás, és látjuk magunk előtt a Vaskaput. Így egész kis gyerekek is hatalmas tudásra tesznek szert.

A gyerekek agya hozzászokik, hogy vizuálisan rettentő sok információt dolgozzon fel. Ugyanakkor ma már az óvodában sem egyszerű egy hosszabb mesét elmondani nekik, mert unják, szükségük van a képekre. A digitális generációk könnyedén kezelnek nagy ingertömegeket, gyorsabban tudnak dönteni, hamar kiismerik a különböző helyzetekben magukat, és szimultán képesek több tevékenységet folytatni. Viszont, minthogy minden információt könnyen elérnek, azok megjegyzésére már szinte egyáltalán nincsen szükségük. Az emlékezőképesség így rohamosan romlik.

Akkor most kezdjünk el aggódni, hogy a következő generációk elfelejtik az általunk megszokott és tisztelt, az írásbeliségre alapuló kultúrát?

Az írásbeliség kialakulásakor is azért aggódtak, hogy az emberiség elbutul. Szókratész például azt mondta (és ugye, ezt Platón leírta), hogy az írás által gyengül a memória, a tudás felszínessé válik, mert míg a fejben őrzött tudás élő, az ember sajátja, a leírtak csak emlékeztetők. Igaza volt Szókratésznek: a memóriánk tényleg elromlott, közel sem tudunk már akkora anyagokat fejből megjegyezni és visszaadni, mint azelőtt. De „cserébe” kialakítottunk egy másfajta gondolkodási módot, a logikai-elemző gondolkodást. A mostani kulturális váltással épp ez szorul háttérbe.

Gyarmathy Éva (Gyarmathy Éva)
Gyorsabb feldolgozás, gyorsabb felejtés

Az írásbeliség kialakulása előtt az emberiségnek holisztikus, átlátó, képszerű élményeket használni képes gondolkodása volt, amit elnyomott az elemző gondolkodás. Most az elemző gondolkodás szorul háttérbe és jön (újra) az egészleges, az élményeket elsősorban vizuálisan megragadó gondolkodás. Nem gondolom, hogy egyik vagy másik gondolkodás butább, csak azt, hogy más. Egy feladatot ugyanúgy meg lehet oldani az elemző, mint az egészleges gondolkodással. Vannak feladatok, amiknél az egyik, másoknál a másik a hasznosabb.

Erre az új helyzetre a felnőtt társadalomnak, főleg a pedagógiának egyelőre nincs válasza. Mit tud tenni ma egy tanár egy csomó olyan gyerekkel, akik már nem az addig megszokott gondolkodással, tudásszerzéssel ülnek (ha ülnek) a padokban?

Még kérdésként sem vetődött föl eddig ez a probléma. Azt szokták mondani, hogy a mai gyerekek ilyenek, meg olyanok, és csak egy nemzedéki kérdésről van szó. Nemzedéki probléma mindig volt, mert mindig változott a környezet, és az ember azt tekinti természetes közegnek, amibe beleszületett. Ezt hívjuk szocializációnak. De ilyen mértékű kulturális váltás, ami ennyire átalakítja az idegrendszert, utoljára az írásbeliség kialakuláskor volt. Csakhogy az több száz év alatt alakult ki, miközben a digitális kor néhány évtizeden belül.

Gyarmathy Éva (Gyarmathy Éva)
Az elemzést a vizuálitás váltja

Nemcsak hogy megváltozott hirtelen a gondolkodás, hanem azzal a történelemben egyedülálló helyzettel állunk szemben, hogy a tudás egy szegmensét (a digitális kultúrához való hatékony kapcsolódást) nem a tanár birtokolja, hanem a tanítványai.

Így van, de ennek egy része azért látszólagos. A digitális bennszülöttek rengeteg tudásképet gyűjtenek be, de azokat nem tudják rendszerbe rakni. Mi pedig elvárjuk ezt tőlük. Közben egyre több tananyagot „nyomunk le a torkukon”, amitől a gyerekek csak szenvednek. Miközben a világban egy csomó anyag, információ úgyis rájuk zúdul. Szerintem, ha adnánk nekik egy vázat, hogy erről és erről kellene tanulni, akkor ők azt ki tudnák tölteni tartalommal. Nem okosabbak lettek a gyerekek, csak másként tudnak tanulni, mert az információk könnyen elérhetők. De ettől még a készségeik, az íráshoz, olvasáshoz szükséges gondolkodási készségeik nincsenek meg.

Az interneten is olvasni kell, nem?

Az az olvasás nem ugyanaz. A neten úgynevezett korlátozott kódokkal találkozunk. Sok kép, kevés szöveg. Az 1960-as években Bernstein írta le a szociokulturálisan hátrányos helyzetűekkel kapcsolatban a korlátozott kód használatát. Hol van a kisautó? „Ott, ni! Ott, ott!” – mondják korlátozott kóddal az ingerszegény környezetben élők.  „Ott van az asztal alatt, a cipőtől jobbra” – mondják mások, kidolgozott kóddal. Most a korlátozott kód terjed, a gyerekek látszólag állandóan verbalizálnak, de amikor írogatják az SMS-t, meg a kommenteket, vagy chatelnek, erősen korlátozott kódokat használnak, jeleket adnak.

Gyarmathy Éva (Gyarmathy Éva)
“Az az olvasás nem ugyanaz.”

Visszatérve az iskolára. Bemegy a tanár az órára, mit kezd a digitális generációval? Hagyományos tanulási technikákkal a gyerekek unják az órát, fegyelmezetlenek, mást csinálnak. Mit kellene tenniük a pedagógusoknak?

Az iskolában használni kellene a kultúrának megfelelő eszközöket. Azért, mert a tanító néni nem tudja az internetet használni, attól még a gyerekek tudják. Sokféleképp lehet használni az új eszközöket, új gondolkodást. Ma nemigen olvasnak el a gyerekek Jókai-tájleírásokat. De ha azt mondjuk nekik, hogy „filmrendezőként” keressenek az adott jelenetnek megfelelő hátteret, azt fényképezzék le mobillal, majd a fotókat megbeszélik, összehasonlítják, akkor észrevétlen máris bevontuk őket az irodalmi világba.

Egy tanárnő SMS-ekben dolgoztatta fel a Rómeó és Júliát. Azaz korlátozott kódra fordították le a kidolgozott kódot. Kiderült, hogy nagyon mély érzelmeket tudtak kifejezni az SMS-ekkel. És mindehhez el kellett olvasni Shakespeare-t, meg kellett érteni a szöveget, a jeleneteket. Fel lehet dolgozni egy-egy tananyagot a Facebookon. És még számos ilyen példát lehetne mondani, kitalálni. Arra azért vigyázni kell, hogy a virtuális világban virtuális képességek alakulnak. Szükség van arra is, hogy a valósághoz kötődjenek a gyerekek. Ebben sokat tanulhatunk az írásbeliség előtti kortól. Én három dologra szoktam felhívni a figyelmet, amire sokkal több időt kellene fordítani: a mozgás, a művészetek és stratégiai táblás játékok.

Az új köznevelési törvény, az új alaptanterv 90 százalékban központi előírásokat tartalmaz. Hogy lehet ilyen szűkre szabott keretekben figyelni a digitális nemzedék új tudására, új problémáira?

Keretekre szükség van, mert pont a rendszer hiányzik a gyerekeknek. De más egy belvárosi iskola, egy falusi, egy tanyasi iskola. 80 vagy 50 évvel ezelőtt még talán lehetett ugyanazt, ugyanúgy tanítani a gyerekeknek, de ma nem. Én úgy látom, hogy a NAT-ot olyanok készítették, akik alig digitális bevándorlók, így aztán ez a keret nem erre a világra született. Nem bíznak a tanárokban, pedig ők sokkal alkotóbb szellemiségek, mint gondolják. A tanári közösségek sikeresek akarnak lenni. Ha a tanárokat hagynánk, hogy maguk készítsék el – akár a gyerekeket is megkérdezve – a tanmenetet, akkor jobban hinnének benne.

Gyarmathy Éva (Gyarmathy Éva)
Az elemző alkatokat kezelni kell majd

Ön szerint, mondjuk 30 év múlva milyen lesz ez a generáció, amelyik most kerül be az iskolákba?

Én már régen kidolgoztam egy diagnosztikai kategóriát, a diszpulziát. Ez azokat a “nehézkes” egyéneket írja le, akik átgondoltan, elemzés és megfelelő következtetések meghozatala után cselekszenek, valamint bizarr viselkedéseik közé tartozik, hogy regényeket olvasnak, kézzel írnak és technikai eszközök nélkül számolnak. Legtöbbjük még zenélni is tud. Ezeket kell majd kezelni. A „normálisak” gyorsan meg tudnak szerezni információkat, gyorsan döntenek, sikeresen működnek majd. Másrészt egyre több olyan gyereket látok, akiket álmodozóknak hívhatunk (a mai diagnózis szerint figyelemzavar), akiknek tele van a feje képekkel, de azokat nem tudják rendszerré összerakni, egy dologra nem tudnak figyelni. A következő generációban ezek az álmodozók fognak csodákat kitalálni, a nyüzsgő többség pedig majd megcsinálja azokat.

 

Névjegy:

Gyarmathy Éva (1958.)

Gyarmathy Éva (Gyarmathy Éva)

pszichológus, neveléslélektani szakpszichológus, klinikai szakpszichológus

1992-től az MTA Pszichológiai Kutatóintézet tudományos munkatársa, majd főmunkatársa
1992-től a Magyar Tehetséggondozó Társaság vezetőségi tagja

Tanított a debreceni, a szegedi egyetemen, az ELTÉ-n, a SOTÉ-n, az Óbudai Egyetemen

Főbb kutatási területei: a tehetség azonosításának kérdései, az alulteljesítő, tanulási zavarokkal küzdő tehetségek, diszlexia és többnyelvűség, hiperaktivitás, tehetség és magatartászavar, az online-generáció sajátosságai.

Legfrissebb videó mutasd mind