Belföld

„Ott maradt az ujjam”

Néhány magyar szerencsét próbált egy mongol külszíni vasércbányában.

Külföldön munkát vállalni bátor dolog. Ha ezt egy 7000 km távolságban lévő országban teszi az ember, úgy, hogy kicsit sem érti a helyiek nyelvét akkor talán vakmerőnek is nevezhetnénk a dolgot. Kiss János és néhány társa inkább csak szükségnek hívja ezt. Mongóliába mentek dolgozni még tavaly nyár végén. Egy Ulánbátortól több száz kilométerre lévő kietlen sivatagba vasércdúsító építésre szerződtek. A cég korrekt ajánlatot tett Kiss úr szerint. Havi 1200-1400 dollár fizetés, teljes ellátás és félévente egy repülőjegy a két hetes szabadság mellé.

Messziről jónak tűnt.

Amikor Kiss úr tavaly augusztus elején felszállt a Moszkva felé tartó repülőre, boldog volt. Ha az ember nem költ szinte semmire, mert szállása, ennivalója van, akkor a tervezett egy éves munka alatt egy kisebb tőkét összedolgozhat. Tudta persze, hogy a munka nagyon nehéz lesz. így érkezett a mongol fővárosba. Ahogy odaért, rögtön kapott egy szerződést, majd még aznap éjjel újabb repülőre szállt és irány a góbi sivatag szélén lévő bánya. Kiss úr azt meséli, hogy elsőre nagyon kalandosnak tűnt a dolog. Ha nem is a világvége volt ez, de innen igencsak jól látszott. 2400 méter tengerszint feletti magasság, nappal 40 fok, éjjel pedig alig 5 Celsius.

Az első idők

Jól számolt. A munka valóban borzalmasan megerőltetőnek bizonyult. Napi 10-12 óra. A munkavédelem sem volt a cég erőssége. Szinte semmilyen védőfelszerelést nem kaptak. Ennek ellenére csinálta. Azt mondja, a legszörnyűbb az ennivaló volt. Birka, jak, meg kitudja mi még. De ez sem számított igazán. A férfi szeme előtt az a majd negyedmillió forint lebegett, amit ígértek. És persze az, hogyha sikerül gyorsan beüzemelni a gépeket, akkor onnantól könnyebb lesz a munka és az ígéretek szerint a pénz is nő.

Nem így lett.

Szeptember közepére elkészültek. Addig azonban egy vasat sem láttak. Nem gyanakodtak, a világ végén nem kell pénz. A nagy munkában Kiss János megsérült. Egy szállítószalag görgője majdnem levágta az egyik ujját. A helyi orvos fertőtlenítette majd bekötözte a sebet. Egy hétvégét töltött így a férfi a szobájában. Érezte, hogy talán nem ez a legszakszerűbb ellátás. Közben a helyi főnökök közölték vele, hogy vége a munkának. Felépült a vasércdúsító, mehetnek. Szinte azonnal a fővárosba szállították társaival.

Tessék befizetni

A cég központjában kaptak egy elszámolást. Ebben tételesen leírták, hogy a kint töltött idő alatt mennyibe került az elszállásolásuk. Az ellátásuk, sőt két repülőjegy ára is a listán volt. Egy oda, egy pedig vissza. A mongol bérszámfejtők szépen levonták az összes költséget a tervezett bérből, majd mindenkinek átadták a papírokat a hazafelé szóló repülőjeggyel – meséli Kiss úr. Döbbenten láttam, hogy az egyenlegem mínuszt mutat. Vagyis nekem kéne befizetnem a cég kasszájába, két hónap kemény munka után.

Telefonok körbe-körbe

Hogy meglepődtek az talán nem a legjobb kifejezés. 7000 kilométerre Budapesttől hirtelen nem is tudták mihez kezdjenek. Telefonáltak. Hívták a pekingi magyar követséget, a külügyminisztériumot, rokonokat, barátokat, de senki nem tudott segíteni. Már akit elértek. Mert a külügyminisztériumnak csak email ment, a telefont nem vették fel. Igaz, az emailre sem reagáltak. Kiss úrék úgy érezték egyedül maradtak. Egy darabig próbáltak valamilyen szállást keresni, hogy esetleg néhány nap tárgyalás után jobb belátásra bírják a mongol céget, de ott közölték, hogy vagy azonnal hazarepülnek, vagy ugrik a jegy is.

Nincs mi tenni

Hazajöttek. Közben János sérült ujja elfertőződött. Most orvoshoz jár vele. Azt mondják, egy részét nem tudják megmenteni. Amputálni kell. Pénzt azóta sem kapott a mongol vállalattól. Itthon felvette a kapcsolatot a külügyminisztériummal. Kutat, nyomoz és megpróbál a pénzéhez jutni.

Mi is kerestük a külügyminisztériumot. Hétfőre ígértek részletesebb tájékoztatást.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik