Kétféle módon ad kölcsönt a jövő hallgatóinak az állam: szerződésben vállat „röghöz kötés” ellenében és kedvező kamatozású, de normál banki hitel formájában. Az utóbbiban (az új diákhitelrendszerben) a diplomát szerzett fiatalnak mindenképp vissza kell fizetnie a pénzt (igaz, maximum 2 százalékos kamattal, és a fizetése csekély hányadában), az előbbiben csak akkor, ha nem teljesíti a szerződésben vállalt kötelezettségét, azaz vagy nem fejezi be időben a tanulmányait, vagy a diplomaszerzést követő 20 éven belül nem dolgozza le az „állami idejének” kétszeresét.
A visszafizetési kötelezettségek behajtására komolyan fel kell készülnie az államnak. A mostani – havi 40-50 ezer forintra rúgó – diákhitel visszafizetési hajlandósága kiugróan jó (éves szinten 2,5-2,7 százalék között mozog a nem fizetők aránya) és a Diákhitel Központ úgy kalkulál, hogy hasonlóan alacsony marad a nemfizetési ráta. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy bár a törlesztés metódusa megegyezik majd a jelenlegi diákhitel jövedelemarányos, és az ügyfél terhelhetőségét figyelembe vevő törlesztési rendszerrel, nem biztos, hogy ugyanolyan fegyelemmel fizetik majd az akár több mint tízmilliós, mint a mostani 1-2 milliós hiteleket.
Fotó: MTI / Balaton József
Az adóhatóság fenyeget
Mindkét tartozást alapvetően az adóhatóság hajtja majd be. Az állami ösztöndíj behajtásának mikéntjével kapcsolatos konkrét kérdéseinkre se az Oktatási Hivataltól (OH) se a humántárcától nem kaptunk választ két napja. Egy lapunk birtokába jutott januári – nem nyilvános – előterjesztés-tervezet azonban nyújt némi fogódzót a kérdésben.
E szerint az OH-nak kell intéznie a hallgatókkal történő szerződéskötéseket, a hallgatói és foglalkoztatási előmenetelek nyilvántartását, az ügyfélkapcsolatokat stb. Mivel a visszafizetendő ösztöndíjakat is – nemzetközi szerződéseknek megfelelően akár külföldről is – adóként fogja behajtani az állam, a Nemzeti Adó- és Vámhivatalt (NAV) is jelentősen meg fogja terhelni a rendszer. E mellett különböző adatszolgáltatásokat végez még a MÁK, az OEP, a KEK KH, valamint a helyi önkormányzatok, és a munkaügyi kirendeltségek is. A fiataloknak tehát jelentős adatszolgáltatási kötelezettségük lesz, az állami „nagy testvér” pedig erősen figyel majd a hallgatókhoz kihelyezett pénzére.
Pénz kell a behajtáshoz
Az előterjesztésből az is kiderül, hogy a kétfajta tartozás (diákhitel és visszafizetendő ösztöndíj) nem alapulhat a diákhitelközpont informatikai rendszerére. Ezért egy külön 50 fős irodát, és megfelelő informatikai eszközparkot állít fel a kormány, mintegy negyedmilliárd forintból. Ehhez még jön az első évben 107 milliós, a további években egyre nagyobb (a 4. évben már 366 milliós) működtetési költség. A NAV-nál a háttérszámítások szerint a 4. évben negyedmilliárdos bér és 2 milliós dologi költségre lesz szükség.
Azaz csak a visszafizetendő állami ösztöndíj behajtására egy olyan rendszert kell felállítania a kormánynak, ami a tetemes kezdeti ráfordítások után, 2-3 év múlva már évi több mint félmilliárd forintot emészt majd fel.
Amennyiben van munkalehetőség
A rémisztő pénzügyi adatok mellett minimum érdekesnek mondható az állami ösztöndíjrendszer értelmének, céljának felvázolása is. Megállapítja például az előterjesztő, hogy “valamennyi szférában fennáll a foglalkoztatás növekedésének lehetősége (amennyiben van munkalehetőség)”. Tehát – ahogy Erőss Gábor oktatáskutató is rámutat – miközben a foglalkoztatottság növelését nevezik meg a javaslat nagy előnyéül, ők maguk is tudják, hogy a röghöz kötés nem teremt egyetlen árva munkahelyet sem. Leszámítva azt az 50 főt, akit az Oktatási Hivatalhoz vesznek fel bürokratának.
A hallgatói szerződés bevezetésével kapcsolatban pedig elismeri az előterjesztő többek között, hogy annak kétséges a társadalmi elfogadhatósága, és felmerülhet, hogy az korlátozza az Európai Unió alapját képező munkavállalás szabadságát és a polgárok szabad mozgását.
A Diákhitel Központ pedig kérdésünkre azt a veszélyt ismerte el, hogy az uniós elszámolási módszertan szerint a költségvetés részeként kell feltüntetni az új diákhitel-konstrukciót, mint olyan rendszert, amelynek végső kockázatviselője az állam. Azaz „költségvetési kiadásként jelenik meg a hallgatóktól befolyt és a külső hitelezőknek fizetett kamatok különbözete, valamint a konstrukció működtetésének kiadásai”.
Mindebből az következik, hogy az állam olyan – nagyrészt kiszámíthatatlan – költségvetési terheket vállal fel, amely gyakorlatilag feleslegessé teszi a mostani drasztikus megszorításokat.
