Képzeljük magunkat Miskolcra, az Avasra, egy lepusztult tízemeletes panel lépcsőházába. Szegénységszag. Kezünkben cekker, benne tej, kenyér, mennénk föl a nyolcadikra, állunk a lift előtt, nem jön, mert nem szokott. Szakmánk nincs, egy iskolai konyhán keccsölünk bruttó százezerért, az nettó hetvenkettő, apánk, anyánk elhalt, egy pánikbeteg testvér ápolása maradt ránk meg a devizahitel, ami épp most rántja ki alólunk a lakást. Márciusban kell kiköltöznünk, hogy aztán a bank lepecsételje a nyilvánvalóan eladhatatlan ingatlant.
Ja, és cigányasszony vagyunk. Negyvenöt körüli, ápolt, húsos, dumás. Várunk arra a kurva liftre, szentségelünk halkan, hogy melyik barom hagyhatta nyitva megint az ajtót, amikor halljuk, hogy föntről, libasorban népes társaság botorkál lefelé a félhomályban.
Kattintson és ézze meg Gyurcsány panelkörútját!
Fotók: Neményi Márton
Az iménti találós kérdést a véletlen öltözteti fel, de a történet vázát maga Gyurcsány Ferenc ácsolta. És láthatóan legalább akkora öröme van benne, mint az ovális irodában kezelni az amerikai elnökkel, Tokióban teázni a japán császárral, Londonban stratégiázni Blairrel vagy éppen választási tévévitában taposni ki a szuszt Orbán Viktorból.
Jól csinálja ezeket a mátyáskirályos rapid meglepetéspartikat. Nevet, ha kell, párásodik a tekintete, ha annak van helye, sóhajt, bólogat, simogat, öt kérdéssel körberajzolja a másikat. Kinek jut eszébe ilyenkor Őszöd, a trükkök százai, a kettős állampolgársági népszavazás, az elúszott költségvetés, a felégetett szocpárt, a parlamentbe masírozó szélsőjobb? Csak ő van és mi, a cigányasszony.
„A jó isten áldja meg, segítsen rajtunk!” – ez az első, ami elhagyja a szánkat, mikor hangos kezitcsókolomot köszön nekünk a liftnél. Aztán pár perc múlva ugyanezzel a felszólítással búcsúzunk tőle. És tán még a halálos ágyunkon is meséljük majd a rokonoknak, hogy találkoztam az Avason a miniszterelnökkel. „Jaj, édes, drága csillagom, ha olyan egyszerű volna az a segítés. Ezt mondta nekem. És azt is, hogy ölelem, csókolom, vigyázzon magára, és puszilom a testvérét is. A végén meg kérte a jó istent, hogy inkább engem áldjon meg őhelyette. Aztán kilépett a kapun.”
8:4
Három napig járja Gyurcsány az Avast, három frakciótlan frakciótársa osztozik sorsában. Ők: Vadai Ágnes, Molnár Csaba és Varjú László. A hivatalos indoklás szerint levelet kapott a borsodi népből az elnök, arra kérte őt egy avasi, költözzön már be pár napra a panelvalóságba. Gyurcsány pedig (épp a Demokratikus Koalíció első kongresszusa előtt kicsivel) igent mondott az invitálásra.
Mind a négyen egy-egy helyi családhoz veszik az irányt, Gyurcsány Marincsákékhoz kvártélyozza be magát. Virágot visz anyának, ajándék mobilt a tizennyolcadik szülinapját ünneplő nagylánynak, végigsimogatja a pincsiket, Málnát, Roxit és Tájszont, sorra kifaggatja az embereket, sima csapvizet kér inni, aztán elfoglalja az égszínkékre festett szobáját. „Hát itt fog megtörténni” – ez a hiányos mondat hagyja el száját, ahogy a heverőre huppan.
Kicsattan az elégedettségtől. Ekkor már túlvan az első panelkörön, túl utcai vállveregetéseken és néhány odasziszegett kurv’anyázáson. Estére sportprogramot ígér a famíliának, Miskolc-Fradi hokimeccset, de előbb stábmegbeszélésen esik túl volt minisztere, a helyi, de nem avasi Szűcs Erika közeli házában.
Ölel, segít, szerencsét hoz – katt a galériáért!
Tele a lak. Legyen az akár szocialista részországgyűlés, akár kihelyezett frakcióülés, Parlamenten, öltönyön és blézeren kívül még a meglett balos politikusok is úgy kezdenek viselkedni, mintha egy későkádári, boglárlellei KISZ-táborba csöppentek volna hirtelen. Főtt debreceni, sör, bor, nyüzsi. Potentát kacag, ivarérett alpolgármester viháncol, s bár már nem úgy áll a faron a Levi’s, mint annak idején a popsin a Trapper, mégis mondén élcek suhannak. Csak a beszédek, csak azok a régiek.
Még most is azt hallgatnánk, hogyan nem szabad beugrani a sajtó trükkjeinek, ha nem kéne hétre kiérni a jégcsarnokba. Jegy nélkül nyílik a küldöttség előtt az oldalbejárat, sőt a VIP-részleg is tárja kapuit. Ám Gyurcsány nem hajlandó páholyba fészkelni. „Vagy beülhetünk az emberek közé, vagy hazamegyünk.” Beülhetnek. Pedig van itt Fradi-tábor is, és abban a közegben nem túl népszerű az exkormányfő.
Pofonláda
Sokadjára feszegeti a pofonládát. Nehéz szabadulni a gondolattól: nem bánná, ha egy „Leütötték a volt miniszterelnököt” szalagcím járná be a világsajtót. De most csak hazaárulózást kap egy piknikus drukkertől, amit utóbb, a büfénél egyebek mellett azzal indokol a büfénél, hogy Erdély elcsatolásának évfordulóján Gyurcsány román kormányfővel parolázott a Kempinszkiben. Kár, hogy az még Medgyessy volt.
Bakizik itt ma mindenki, még Gyurcsány is, amikor a diósgyőri focisták piros-fekete sálját kanyarítja magára. Szerencsére pár perc múltán futva érkezik segítő egy sportághelyes sárga-feketével. Ferenc tapsol, skandál, ülvetáncol. Szabin van. Féldecis papírpohárban teaszínű italt kap, belekortyol, nem ízlik neki, átadja Molnár képviselőnek a dózist. Nem megy kárba.
A meccs amúgy pompás, nyolc-négyre nyernek a hazai jegesmedvék. Szállnak a rigmusok: „Mis-kolc, Mis-kolc”, „Je-ges-med-vék, je-ges-med-vék”! „Vik-tor-vik-tor, em-esz-em-pé, em-esz-em-pé” – így értjük eleinte, és velünk van a baj. A második harmadra aztán helyre áll a hallás meg a rend is: csak a gólok számítanak. Az elnökkel csupán a stáb foglalkozik.
