Belföld

Etelközi menekültből Európa félelme?

Egyes híradások arról számolnak be, hogy a magyarokat a besenyőktől elszenvedett katonai csapás kényszerítette a Kárpát-medencébe. Csakhogy a honfoglalást előidéző katasztrofális vereség után őseink nem a sebeiket nyalogatták, hanem inkább végigverték fél Nyugat-Európát. Ez hogy lehet? Talán úgy, hogy nem volt vereség, de még besenyő támadás sem.

Az etelközi Magyar Nagyfejedelemség a IX. század második felében olyan szintre fejlődött, hogy megindította súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben bővelkedő Kárpát-medencébe. Az itt élő avar – és elképzelhető, hogy részben magyar – lakosság nem fogadta ellenségesen Árpád népét, biztosítva ezzel a békés hátországot a szomszédos hatalmak elleni, a magyar igényeket tudatosítani hivatott „bemutatkozó” hadjáratokhoz.

E két mozzanatot boncolgattuk sorozatunk előző két részében. Ám ami a honfoglalásnak nevezett szűk témát illeti, adósok vagyunk még egy kérdés megválaszolásával: valóban egy elsöprő erejű besenyő támadás űzte, taszította a magyar népet Etelközből a Kárpátok közé?

Az „etelközi vész”

A bevett válasz erre ma határozott igen, amit három adat felemlítésével szokás alátámasztani. Az egyik Regino trieri apát krónikája a X. század elejéről, a másik Bíborbanszületett Konstantin államkormányzati műve a X. század közepéről, a harmadik pedig a XI. századi elemeket is tartalmazó magyar krónikás hagyomány – mondja az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A magyarokat „… saját szállásaikból kiűzték a szomszédos népek, akiket besenyőknek hívnak, mivel számban és vitézségben felülmúlták őket… Elmenekülvén tehát ezek erőszakossága elől, búcsút mondtak hazájuknak, s elindultak, hogy olyan vidéket és helyet keressenek, ahol lakhatnak és megtelepedhetnek” – írja Regino. Konstantin is hasonlóan fogalmaz: „És amikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.”

Besenyők. Számban és vitézségben is felülmúlták a magyarokat?

A Képes Krónika szerint „(a magyarok) átvonultak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdalon és a Kijev nevű városon, majd átkeltek a Havasokon egy tartományba, ahol megszámlálhatatlan sast láttak, és ott a sasok miatt nem maradhattak, mert azok a fákról legyek módjára szálltak alá, és elfogyasztva megsemmisítették nyájaikat és lovaikat. Azt akarta ugyanis Isten, hogy gyorsabban érkezzenek meg Magyarországra. Ezután a hegyekből három hónap alatt leereszkedtek, és Magyarország szélére értek, tudniillik Erdélybe…” Többen úgy vélik, a régi magyar nyelvben a bese sast jelentett, így a magyar hagyomány ebben a stilizált formában őrizte meg a besenyő támadás tényét.

A két külföldi történetíró munkájából tehát egy messzi keletről kiinduló népvándorlási hullám rajzolódik ki. Egy katonai csapás keletre mozdította az úzokat, akik ugyancsak kelet felé mozdulva elfoglalták a besenyők szállásterületeit, ezek pedig a magyarokat üldözték nyugat felé. A magyar forrás pedig – látszólag – ezt megerősíti. No, de akkor miért írunk minderről cikket? Azért, mert a rendelkezésre álló igen kevés információ ellenére is úgy tűnik, fenti elmélet nem állja ki sem a történeti forráskritika, sem a józan ész próbáját. Menjünk sorban.

Népvándorlási hullámok az íróasztal mellől

Az idézetteken kívül sem más külhoni, sem hazai forrás nem említ grandiózus vereséget, menekülést, de még besenyő támadást sem. Sőt, Anonymus egyenesen dicsőséges bevonulásról, a Kárpát-medence meghódításáról írt. A modern régészet ráadásul kimutatta, hogy teljes családok érkeztek az új hazába, férfiak és nők nagyjából azonos arányban. A „honfoglalók” tehát nem családjukat vesztett özvegy férfiak voltak, akik esetleg itt talált asszonyokkal kötöttek új házasságot, ami megcáfolja a Konstantin által leírt vérengzést.

Az úzoktól induló és a Kárpát-medencében lecsapódó népvándorlás a bizánci császárnál nem több, mint egy mechanikus modell, Hérodotosztól átvett toposz. Az ókori görög historiográfus ugyanis egy, a ión természetfilozófusoktól kölcsönzött modellt alkalmazott a „barbár” népek szállásváltásainak magyarázatára. A vándorló népeket sorba rendezett biliárdgolyókként értelmezi: ha meglökjük őket, mindegyik eggyel „arrébb taszítja” a szomszédját – magyarázza Szabados György. Meglehetősen életszerűtlen, hogy egy négyelemű láncreakcióban a keleti fél még megvertségében is „számban és vitézségben mindig felülmúlja” nyugati szomszédját.

A Képes Krónika szerint sasok űzték őket

A valóság feltehetően az, hogy Konstantin születése előtt Etelközben még magyarok éltek, az írói jelen idején pedig itt már a besenyőket, a magyarokat pedig a Kárpátok közt találta. Magyarázatként csakis a harc merülhetett fel benne, érthető módon nyúlt Hérodotosz „bevett” modelljéhez. No, de mi a helyzet Reginóval, aki hasonló történetet ad elő? A trieri apátnál a besenyők neve görögös írásmódban jelenik meg, ami azt feltételezi, hogy görög forrásokból dolgozott, ugyanabból, amiből Konstantin. Hozzá azonban csak a fenti népvándorlási lánc utolsó szeme jutott el – véli a történész.

Ha pedig a Képes Krónikát vesszük vizsgálat alá, ott is könnyen találunk fogást. Egyrészt a bese ismert jelentése „ragadozó madár”, szűkebben kánya, de semmiképpen sem sas. A forrás latin szövege pedig meg sem próbálja éreztetni a magyar szót, hanem „megszámlálhatatlan sasokat” („aquilas innumerabiles”) említ. Másrészt az idézett szövegben azt találjuk, hogy a magyarok kétszer keltek át a Kárpátokon, míg Erdélybe eljutottak – ez földrajzilag lehetetlen. A krónikás itt nem történelmi tényekről írt, hanem mintegy kötelező elemként isteni közbelépéssel „költöztette be” a magyarságot új hazájába, ahol a nép kereszténnyé lehetett.

Sorozatunkban lépten-nyomon hangsúlyozzuk a korszakra jellemző égető forráshiányt, ami miatt a történész a meglévő adatok szűrésén és újraértelmezésén túl komolyan támaszkodik a logikára. Nézzük most, a fellelhető tényeket a józan ész tükrében. Árpád és Taksony uralkodása alatt a fejedelmi nemzetség szállásterülete a Felső-Tisza vidékén lehetett, majd az uralkodói központot Székesfehérvárra helyezték át. Elképzelhető, hogy a tönkrevert, kirabolt, megfélemlített nép vezetői az észak-keleti határhoz közel, a „számban és vitézségben” is kiválóbb besenyő ellenség szomszédságában telepedjen le? Sokkal kevésbé valószínű mint az, hogy nem űzte, nem verte meg őket senki, nem volt besenyő támadás.

Így harcol a „béna”?

Más szempontból: ha elfogadjuk, hogy 895-ben katasztrofális vereség után egy számbelileg megfogyatkozott, javaitól megfosztott nép érkezett a Kárpát-medencébe, akkor hogyan magyarázzuk, hogy ez a társaság a következő években tönkreverte fél Európát? A 895-ös bolgár-magyar háború ugyanis még egy erős döntetlennel végződött. De ezzel egy időben a magyarok felszámolták Ómoráviát, és egy 898-as előkészítő hadjárat után 899–900 között Észak-Itáliában hadakozott egy különítmény, amely 899 szeptemberében a Brenta folyó mellett szétverte Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét.

902-ben az északi Moráviát győzték le eleink, 903-ben pedig Kusál vezér meggyilkolásáért vezettek bosszúhadjáratot Bajorországba. A következő két évben Észak-Itália hadszínterein, immár Berengár szövetségében találunk magyar haderőt, 906-ban pedig Szászországban két magyar sereg hadakozott. A 907-es pozsonyi csatában – ennek később külön cikket szentelünk – a korszak egyik legnagyobb ütközetében verték meg a Keleti Frank Királyságot, véglegesen helyet biztosítva ezzel Magyarország számára Európa közepén.

Végigpofozták fél Nyugat-Európát. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Nem akarjuk túlmagyarázni: elég furcsa, hogy egy félig kipusztított, menekülő társaság jelentős haderőket köt le – akár hosszú időre is – távoli hadszíntereken ahelyett, hogy a megmaradt javait védené otthon. Az pedig már egyenesen érthetetlen, hogy nem a sebeit nyalogatja, nem megerősödni igyekszik, hanem szó szerint végigpofozza a kontinens legerősebb hatalmait – mindezt a szállásváltás előtt, alatt és után.

Tudatos, stratégiai döntés volt

Szabados György szerint kizárható, hogy a ma honfoglalásnak ismert mozzanatot besenyők vagy bármely más nép támadása indította volna el. Korábbi cikkeinkben részleteztük már az indokokat, de nem lehet eleget hangsúlyozni: a „honfoglalás” az első magyar állam tudatos, külső kényszertől mentes, akár évtizedekig elhúzódó áthelyezése volt a Kárpát-medencébe. Mint a történelmi folyamatoknál általában, itt sem lehet pontos kezdő és befejező dátumot megadni. Nem mondhatjuk azt, hogy ezen és ezen a napon 16 óra 30 perckor Álmos kiadta a parancsot: csomagolni, indulunk, majd másnap 14:10-kor megérkeztek és azóta boldogan élnek az új hazában – sarkít a történész.

Annyit tudunk, hogy például 881-ben jelentős magyar katonai egység harcolt Bécs alatt, de hogy hova tértek haza, Etelközbe, vagy csak a „szomszédba”, azt már nem ismerjük. Az is biztos, hogy Etelközből – valahol a mai Ukrajna, Románia, Moldova helyén elterülő vidék – újabban egyre több, a magyarság X. századi jelenlétét bizonyító lelet bukkan fel.

Sorozatunk folytatásában a Kárpát-medencei berendezkedésről lesz szó, de megemlítjük Szvatopluk legendás „Nagymorva Birodalmát” is, hosszabb távon pedig a X. század magyar történelmét igyekszünk friss információk, új szempontok alapján bemutatni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik