A nem romák és nem szegények számára kialakított oktatáspolitikai ajánlat lényege az, hogy az állam biztosítja az alsó középosztály iskoláinak háborítatlanságát és a felső középosztályi családi háttérrel rendelkező gyermekek „tehetséggondozó” elitiskolai hálózatát – áll az OktpolCafé friss bejegyzésében. Az utóbbi – mely már ma is működik – királyi utat biztosít a kedvezményezettek számára fenntartott szűkös, állam által finanszírozott felsőoktatási férőhelyek megszerzéséig. Az előbbi ajánlat teljesítéséhez azonban a már ma is rettenetesen szelektív közoktatási rendszert még inkább szelektívvé kell változtatni.
Radó felhívja a figyelmet arra, hogy a kedvezményezett csoportok kijelölése egy történelmileg érvénytelenné vált, szociológiai alapjait vesztett archaikus társadalomképen alapszik. Nemzeti középosztály – akármit is jelentsen ez –nincs és nem is lesz. Az erre való szorgos hivatkozás azonban nem pusztán a szekrényben őrzött történelmi csontvázak (antiszemitizmus, baloldal-ellenesség, irredentizmus, politikai klerikalizmus) előásása és ünnepi díszbe öltöztetése, sokkal inkább ajánlat: a lecsúszástól való állami védelem ígérete azok számára, akik cserébe elfogadják, hogy az állam maga alá gyűrje a társadalmat. Ennek az ajánlatnak vannak címzettjei a – hagyományos, hierarchikus szociológiai státuszkategóriákkal egyre nehezebben leírható – mai magyar társadalomban, s nem is kevesen.
Akik kimaradnak
Nem címzettjei a „nemzeti középosztály” megerősítéséről szóló kormányzati ajánlatnak a társadalom körülbelül húsz százalékát kitevő szegénységben élő emberek. A törvénytervezet előre felmenti az iskolákat gyerekek tízezreinek tanulási kudarca alól, és megteremti a leszállított tankötelezettség végéig tartó parkoltatásuk intézményes kereteit.
A másik olyan nagyobb és növekvő számú társadalmi csoport, amely nyilvánvalóan nem címzettje a nemzeti középnek szóló ajánlatnak, a modern posztindusztriális társadalmak nem pontosan meghatározható méretű része, amelyet sokan “életmódtörzseknek” hívnak. Azokról van szó, akik elegendő, a szó legátfogóbb értelmében vett erőforrással rendelkeznek ahhoz, hogy saját társadalmi helyzetükről kulturális alapon szerveződő életmód-stratégiákban és identitásportfóliókban, és nem hierarchikus státuszpozíciókban gondolkodjanak, akiknek az életében az online és offline terek összekapcsolódnak és átértelmezik egymást.
A lecsúszástól való félelem
A mélyszegénység és az életmódtörzsek között ott van az erős hagyományos státuszidentitással rendelkező, még mindig hierarchikus struktúrákba ágyazottan élő és gondolkodó „nagy közép”, a magyar társadalom nagyobb része: állami alkalmazottak, a magánszféra alkalmazottai, „kényszervállalkozók” lényegében alkalmazotti helyzetben a munkajog védelme nélkül és nyugdíjasok. (Természetesen ez a „hagyományos társadalom” a státuszhierarchiában elfoglalt pozíciók szempontjából erősen tagolt.) E csoportok attitűdjeit és viselkedését elsősorban a lecsúszástól, a szegénységbe süllyedéstől való félelem határozza meg. Egyfelől helyzetük foglyainak érzik magukat, másfelől jövedelmük sokszor alig magasabb, mint azoké, akik a szegénység túlélését biztosító szociális transzferek köldökzsinórján függenek. E többség többsége számára a szabadság megvonása a biztonságért cserébe egyáltalán nem tűnik nagy árnak. Valójában ők az omnipotens állam által megerősített „nemzeti középosztályról” szóló ajánlat címzettjei. Ők azok, akik identitását és biztonságérzetét megerősíti a szegénység, a tanulási kudarc kriminalizálása és a rend helyreállításának ígérete.
Radó szerint a pedagógusok döntő része ez utóbbi nagy csoportba tartoznak. Esetükben a rend és biztonság iránti igényt felerősíti az általuk gyakorolt szakma néhány igen speciális sajátossága. Mindenekelőtt: a pedagógusok döntő többsége nem ismer más munkaszervezetet, mint az iskolát; hat-hét éves korukban bekerülnek egy iskolába, és a nyugdíjba vonuláskor kerülnek ki belőle. Az iskola működési módját alapjaiban határozza meg, hogy biztonságos környezetet biztosítson a gyermekek számára. Az iskola – és a pedagógusok foglalkoztatási rendszere – ugyanezt a rendet és biztonságot nyújtja a pedagógusok számára is. Nem meglepő tehát, hogy noha a pedagógusok többsége is erősen fél a leszakadástól, számukra azonban ebből nem elsősorban a magasabb jövedelem megszerzésének prioritása következik, hanem a meglévő méltatlanul szerény jövedelem megőrzése, az állásbiztonság.
Mindig van néhány pedagógus, aki a „posztmodern” önmegvalósítás terepének tekinti a tanítást, ez az alcsoport ilyen szempontból kivétel.
A pedagógiai populizmus sikere
Világosan kell látnunk, hogy a rendszerváltás óta a Hoffmann Rózsa által vezetett oktatási államtitkárság „pedagógiai populizmusa” volt az első oktatáspolitikai kezdeményezés, amely mindezt jól értve ajánlatot tett a pedagógusoknak. Egyfelől – szemben a korábbi és csak kevesek számára „megélhető” modernizációs oktatáspolitikákkal – nem támaszt változtatásigényt, és felment a felelősség alól. Másfelől a pedagógus-életpályának nevezett foglalkoztatáspolitikai lufi segítségével a biztonság ígéretével kecsegteti őket. S végül mindezekért cserébe az oktatáspolitika tökéletesen felszámolja a pedagógusok szakmai autonómiájának minden lényeges formális elemét.
Másképpen fogalmazva: az egyetlen közpolitikai terület, ahol következetesen és aprólékosan megtörtént a „nemzeti középosztály” megteremtésén alapuló politika interpretációja és normaszöveggé formálása, az a közoktatás – zárja bejegyzését Radó Péter.
