Belföld

Bevadult a Quimby-tag

Hegedűtörés, utálkozás elleni Kiss Tibi nyilatkozat, kislány a színpadon – háromórás Aréna-koncerttel ünnepelte 20 éves szülinapját a Quimby.

Nagyjából megtelt az Aréna, amikor nyolc körül belekezdett három órás szülinapi koncertjébe a Quimby. Már-már zaklatásnak mondható a – West-Balkán tragédia után bevezetett – hosszú sorokat, lassú bejutást eredményező biztonsági rendszer. A fél nyolcra meghirdetett kezdés csúszása így nagyon is indokolt volt, nem lennék meglepve, ha sokan így is a bejárati „tapira” várva csúsztak volna le az első számokról. (Én magam ezúton kérek elnézést, amiért néhány percre feltartottam a sort, mert a zsebemben bújkáló öngyújtónyi mp3-lejátszómat kitapintva válaszolnom kellett a morcos feketeruhás ember „mi ez a cső?” kérdésére. Sőt, elő kellett vennem a gyanús tárgyat.)

A bejutás arra volt jó, hogy szemügyre vegyük a közönséget. Nagyjából a 30-40-es korosztály állt sorba, de akadtak gyerekek, és idősebbek is. Mint később kiderült, mondhatjuk, hogy a közönség korfája nagyjából megegyezett a színpadra lépő társaságéval.

Az est tétje az volt, hogyan tudja belakni az Arénát a 20 éves zenekar, akik korábban elmondták lapunknak, hogy játszottak már disznóólban, medencében, nagy fesztiválon és kiskocsmában, de ekkora fedett térben még nem. Hogy él meg egy ilyen gigahelyen az Unom, vagy az Álmatlan dal, vagy elég erősek lesznek-e a zúzósabb számok? Kiderült, ezzel semmi probléma nem volt, sőt, néha kifejezetten jobban hatottak, mint egy kisebb koncertteremben. Azt az ígéretet is betartották, hogy szó sem volt visszatekintős, nosztalgiázós buliról, minden dal itt és most élt, hatott. Egyébként a dalok többségét azért az utóbbi évek terméséből válogatták.


Ilyen volt a koncert – galéria!

Fotó: Neményi Márton

A zenekar egy komplett vonósnégyessel és három plusz fúvóssal „erősített be”. Az előbbiben egy idős hegedűművész (Gazda Péter) képviselte a szépkorúakat, aki, mint megtudtuk Kiss Tibitől a Nice Day zúzása után, nem csak figyeli, de szereti is a punkot. Hogy Bence fia – a vonósnégyes vezetője – is így van-e azt nem tudhatjuk, mindenesetre a Tom Waitsből e szám erejére szinte Johnny Rottenné átlényegült Kárpáti Dódi egy alkalmas pillanatban kikapta a kezéből a hegedűjét és szétverte a színpadon. Persze biztos megrendezett jelenet volt – de hatásos. Az amúgy szelídnek tűnő trombitásnak volt egy másik szólóénekesi száma is, a kizárólag a vonósokra áthangszerelt Lepedőország.)

Nagyon elemében volt Varga Líviusz is, de az est főporondmestere egyértelműen Kiss Tibi volt. Sokszor szólt a közönséghez, kérdezgette, hogy „Érzitek magatokat?”, illetve kinyilvánította, hogy nem fog politikai nyilatkozatot tenni, a menedzsere csak azt engedte meg neki, hogy mindenkit arra bíztasson, ne hagyja el az országot. Ezt annak kapcsán osztotta meg velünk, hogy a – sokak által utált – Ajjajjajj című szám éneklése közben az jutott eszébe, hogy milyen jó volna, ha egy ilyen kis dal lenne a legnagyobb táptalaja az utálkozásainknak. A Bank és én című számot úgy vezette fel, hogy most már nem csak az emberek szívnak a devizahitelek miatt, hanem a bankok is. Amúgy a dalt a hiteleit ma is nyögő Líviusznak ajánlotta.   

A színpad mögötti kivetítőkön különböző animációk futottak. Ezek némelyike annyira erős volt és nyomasztó, hogy akár magában is – kisfilmként – megéltek volna.  A Jekyll és Hyde punkos skizofréniáját például egy orosz rulettet játszó, és azt elbukó panda maci illusztrálta, de volt madárijesztőt széttépő szarka, szárnyas-torz kisbaba agyából kimászó pók. Nekem elég lett volna az I’ve gotta girl mögött árnyképként táncoló bombázó látványa is…


Kattintson a galériáért!

Fotó: Neményi Márton

Rávilágított a három órás műsor, milyen hülye kérdéseket tud feltenni egy újságíró (jelesül én magam), amikor azt próbálja kiverni a fiúkból, hogy mégis, melyik számaikat tartják a legfontosabbaknak a 20 éves életműből. Nem tudtak ilyeneket kiemelni, nem is lehet. A koncerten felvonultatott produkciók mindegyike nagyon fontos volt. Ha már mindenáron csomót akarok keresni a Quimby-kákán, akkor megjegyezhetném, hogy némelyik szám elszállós, pszichedelikus végénél, vagy a túl hosszúra nyúlt közös dobszólónál ült le egy kicsit nekem a hangulat. De a közönség ezekre is vevő volt, az az igazság. Nem is emelnék ki csak egy dalt, mert tényleg nagyon éltek a zúzós punk nóták, a Líviusz-féle rapek, a funkys darabok és a meghittebb dalok is.

Az egy dal a Most múlik pontosan. E nélkül nem lehetett volna lenyomni egy ilyen koncertet, de a dal már túlnőtt a Quimbyn, és a szerzőjén, Kiss Tibin. Önálló életre kelt, s mint ilyen, sok kritikusa, utálója ugyanúgy van, mint eszement rajongója. A Szigeten a közönséggel énekeltették el, azt gondoltam, itt is valami ilyesmi lesz. Ez be is jött, de volt itt még egy csavar. Feljött a színpadra Szabó Attila, a Csík hegedűse (és nem mellesleg az alternatív rock legfőbb importőre a népzenébe), aki magával hozta a kislányát, Annát. A dalt – a vonósokkal megerősítve – az apa gitározta, lánya énekelte. És az egész Aréna. Felemelő pillanat volt.

Mindez úgy fél tizenegy felé történt, ezután a zenekar háromszor lement, az Aréna vastapsolt, illetve a lelátók dübörögtek, háromszor visszajött. Tizenegy előtt Kiss Tibi és Balanyi Szilárd még eljátszotta a Kicsi országot, önirónikusan kiemelve a helyzethez illő szövegrészt:

„Hát eddig bírta ez a kis dal nem húzom tovább
Húzzuk ki a konnektorból a villanyzongorát
S míg a népek mennek békében az álmaik felé
Számoljuk meg mennyi volt a kapuban a lé
Olé”

Másnap reggel a zenekar honlapján ez volt olvasható: „Ha csak fele olyan jól éreztétek magatokat, mint mi, akkor már megérte. Egy darabig valószínűleg, most nem jutunk szóhoz…”

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik