Belföld

Miatta szenvedtünk négy évig?

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2011. 10. 31. 10:00

Elvhű liberális és kőkemény ember volt Tisza István, aki az általa nemzeti ügynek tartott kérdésekben hajlandó volt nyíltan áthágni a szabályokat, de nem az ő „bűne” az I. világháborús magyar részvétel. Óvta az ország területi épségét, szembeszállt mindenkivel, aki le akart térni a „67-es útról” és nem az állam feladatának tekintette a szociális gondoskodást – a XIX. század szülötte volt.

Korábban a témában:

Frontról visszatért katonák „Maga miatt szenvedtünk négy évig!” felkiáltással gyilkolták meg Tisza Istvánt 1918. október 31-én a budapesti Hermina úti villában. Kétszer volt miniszterelnök, először 1903 és 1905, majd 1913 és 1917 között, összesen négy merényletet kíséreltek meg ellene. Hívei által lelkesen követett, ellenfelei által gyűlölt, nagy formátumú, de megosztó politikus volt. Egységes megítélést a rendszerváltás sem hozott: a legtöbb magyar ma saját aktuális pártszimpátiája alapján alkot véleményt. A mostani kormány például szobrot avat a volt kormányfő emlékére.

Emlékművek állítása és ledöntése maradjon továbbra is a politika játéka, itt és most azt igyekszünk bemutatni, hogy ki volt Tisza István a valóságban, a Fidesz, az MSZP, a Jobbik és az LMP narratívája nélkül… A folytatásban olyan momentumokat emeltünk ki a volt kormányfő tevékenységéből, amelyek sarokkövekként segíthetik a róla alkotott kép megrajzolását.

Olyan korban nőtt fel, amikor a dualista monarchia már a realitás volt, és később sem látott okot a fennálló rendszer megváltoztatására. Ezt azért nagyon fontos hangsúlyozni, mert egyes történelmi eseményeket és szereplőket csakis saját, „korabeli” környezetükben lehet és szabad vizsgálni. Ha ugyanis mai állapotainkat és értékrendünket vetítjük ki a múltba, azzal csakis torz, elferdített képet kapunk, amivel az ember könnyen válik önjelölt véleményvezérek ideális alanyává. Vagy balekjává.

Az Osztrák–Magyar Monarchia mellett minden áron

Tisza István teljes meggyőződéséből dualista, vagy ahogy akkor mondták, 67-es politikus volt, méghozzá két okból. Egyrészt Deák Ferencet követve úgy gondolta, az országot széthullással fenyegető, különböző nacionalista mozgalmak korában Magyarországnak csak a Habsburg Birodalomban van esélye az egység megtartására, sőt talán a túlélésre is. Másrészt – és ez talán fontosabb volt számára – Ausztria és Magyarország csak közösen képes ellenállni a többi nagyhatalom, főleg a cári Oroszország hódító törekvéseinek – mondja az FN24-nek ifj. Bertényi Iván történész, az ELTE oktatója.

Mennyire voltak indokoltak a félelmei? Forduljunk elsősorban a kortársakhoz. Tisza ellenfeleinek egy része szerint szükség volt a megegyezésre Ausztriával, de más gyakorlati lépésekre lett volna szükség, a továbbiakban pedig több önállóságot kellene kiharcolni. Mások a Habsburgoktól elszenvedett sérelmeket hangoztatva a függetlenséget követeltek. Közéjük tartozott az emigrációban élő Kossuth Lajos is, aki azt javasolta, hogy a Habsburgoktól elszakadt és demokratikussá vált Magyarország alakuljon át úgy, hogy az egyes megyékben a helyi többség vegye kezébe az irányítást. (Ettől remélte a nemzetiségek megbékítését.) Magyarország a külső támadások kivédésére pedig Románia, Szerbia és Horvátország csatlakozásával létrehozta volna az úgynevezett dunai konföderációt.

Ami a külső támadásokat illeti, a magyar politikai elit a reformkor óta rettegett a cári Oroszországtól. Érthető ez abból a szempontból, hogy a cári birodalom a szabadságeszme, mindenfajta alkotmányosság és a liberalizmus elvi ellensége volt. Még határain kívül sem szívesen tűrte el, amit a lengyel és a magyar szabadságharc vérbe fojtása is mutat. Az 1870-80-as évektől pedig a pánszlávizmus jegyében Oroszország nyíltan a déli szláv népek és az ortodox keresztény államok felszabadítását hirdette, azaz befolyása alá akarta vonni az akkor még török megszállás alatt álló Balkánt.

Tisza-Istvan-es-Ferenc-Jozsef(430x286)(1).png (Tisza István)

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ös képeslapon

A reálisan gondolkodó magyar elit tehát a századfordulón és azt követően is egyetértett abban, hogy adott helyzetben Magyarország önmagában kívülről és belülről is gyenge, túlságosan is sebezhető. Kossuthék elképzelése ugyanakkor lemondott volna a Kárpát-medencei magyar hegemóniáról, amit Tisza István és hívei mereven elutasítottak. „Nem engedtek a 67-ből”, ragaszkodtak a már kialakult és működő dualista államformához – vázolja az alaphelyzetet a történész.

Letörte az ellenzéket

Tisza István politikai pályáját a Monarchia minden áron való fenntartásának szándéka határozta meg, ezt képviselte határozottan, elvhűen, sokszor kompromisszumok nélkül. Mai szemmel elképesztő, és már akkor is törvénysértő volt – ezt a miniszterelnök is tudta és elismerte – például, amikor Tisza több alkalommal is karhatalommal vezettette ki az ellenzéki képviselőket a Parlamentből. Oka az obstrukció volt, vagyis az a korabeli ellenzéki szokás, amelynek során véget nem érő beszédekkel, részletkérdésekben kikényszerített hosszadalmas név szerinti szavazásokkal hónapokig elhúzhatták, sőt megakadályozhatták egyes törvények elfogadását.

Bevett gyakorlat volt ez a korban a kormányok megbuktatására, amit Mikszáth a parlamentarizmus legnagyobb nyavalyájának nevezett, és a kormányok Európa-szerte szigorú intézkedésekkel védekeztek ellene. Tisza István nyíltan elismerte, hogy inkább áthágja a szabályokat, mint hogy például az egyre növekvő nemzetközi feszültség idején – az első világháború előestéjén vagyunk! – eltűrje az elavult és gyenge közös hadsereg reformjának halogatását. A kormányfő ezen lépéseit egyébként a korabeli sajtó és a közvélemény nagy része is elítélte. Egy ilyen alkalommal, egy ellenzéki képviselő lőtt rá először a miniszterelnökre 1912 júniusában a Parlamentben. A golyónyomok máig látszanak a szószéken.

Nem volt demokrata

Ha újra tudatosítjuk, hogy Tisza XIX. századi politikus volt, akit csak a maga politikai kultúrájában lehet értékelni, akkor elmondhatjuk, hogy nem volt demokrata, sőt a fogalom mai értelmezését kifejezetten károsnak tartotta. Az akkori Magyarország igen heterogén állam volt, lakosságának csak mintegy fele volt magyar anyanyelvű, egyes területein akár 60 százalékos analfabetizmussal, szegények többmilliós tömegével.

Az általános választójog megadása a nemzetiségi tömegek részére a magyar hegemónia elvesztésével fenyegetett, míg a szegények és műveletlenek bevonása a politikai életbe a demagógia, a populista pártok térnyerését eredményezte volna – vélte a kormányfő és a politikai elit többsége. E mögött természetesen ott volt az önző, de jogos félelem is, hogy a választójog kiszélesítése a hatalmi elit térvesztésével járt volna. Pedig a közbeszéd már a századfordulón is sokszor szólt általános választójogról a demokratikus értelmiség tagjain kívül a szocialisták, szociáldemokraták oldaláról is.

Liberális, de nem demokrata

Tisza István nem demokrata, hanem liberális volt, a szó XIX. századi értelmében. Ma könnyen megfeledkezünk arról, hogy száz éve ez a két fogalom mást jelentett – figyelmeztet ifj. Bertényi Iván. Tisza István nagyon is komolyan vette a klasszikus liberális alapértékeket, mint például a szólás- és sajtószabadságot, a magántulajdon védelmét vagy a jogegyenlőséget. Ez utóbbi alapján például mindig visszautasította az antiszemitizmust. Ugyancsak ezen elveivel függ össze a manapság „antiszociálisnak” nevezhető gondolkodása.

Tisza-Istvan-es-felesege(430x286).png (Tisza István)
Tisza és felesége a Sándor-palota teraszán 1904-ben

E szerint a nézetrendszer szerint ugyanis az állam biztosítja a szabad verseny feltételeit, de nem kell gondoskodnia az esélyegyenlőségről: megadja a vállalkozás szabadságát, senkit nem zár ki az oktatásból, de azzal már nem törődik, hogy a társadalom többsége szegénysége folytán eleve nem tud élni a lehetőségekkel. A szociális problémákra Tisza is az egyéni jótékonyságot, az egyházakat, a munkásegyletek, szakszervezetek önsegélyező köreit látta megoldásként.

Szemben a szocialistákkal

Fenti elveihez következetesen ragaszkodó politikus szinte természetes módon sodródott feloldhatatlan ellentétbe a szocialistákkal. A bírálatokban máig fel-felmerülnek a Tisza István miniszterelnöksége alatt (is) eldördült sortüzek egy-egy munkás- vagy parasztmegmozdulás elfojtására. Ha már annyit beszéltünk a „korszellemről”, bizony tényként kell megállapítani, hogy a kormányok világszerte kőkeményen levertek minden akciót, ami ítéletük szerint a közrend megbontására irányult. A végső eszköz pedig a karhatalom részéről a fegyverhasználat volt, és nemcsak itthon, hanem az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban és Németországban is. Mindezek mellett azonban Tisza a városi szakmunkás rétegben felismerte azt a „műveltséget”, amely alapján az országgyűlés 1913-ban rájuk is kiterjesztette a választójogot.

Háborús miniszterelnök

A volt kormányfő megítélését fentieken túl a legkomolyabban mégis az befolyásolja, hogy még mindig őt teszik sokan felelőssé Magyarország első világháborús részvételéért. Súlyosbítva azzal is, hogy nem „léptünk ki” időben, végigküzdöttük és -véreztük a csaknem négy és fél évet. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. Tisza István az utolsó pillanatig ellenezte a háborút – persze nem holmi humanitárius megfontolásból, hanem mert úgy érezte, hogy az adott pillanatban a Monarchia nem elég felkészült egy nagyobb erőpróbára.

Végül őt is sikerült meggyőzni, és „nevét adta” Magyarország hadba lépéséhez. Innentől kezdve pedig egy háborús miniszterelnök politikáját kellett folytatnia, legalábbis a közvélemény felé. Számtalan és gyakori kritikát fogalmazott meg a hadvezetéssel, Ausztriával vagy akár a németekkel szemben is, de ezeket nem osztotta meg a nyilvánossággal. Saját szerepét ugyanis úgy fogta fel, hogy minden eszközzel fokoznia kell a háborús erőfeszítéseket, a végsőkig kitartásra kell buzdítani a lakosságot, hiszen világosan látta: a háború tétje Magyarország puszta létezése.

Évekig elhúzódó, csaknem 20 millió áldozatot követelő mészárszékre 1914-ben még senki nem gondolt. Tisza számára csak a győzelem, vagy kompromisszumos békekötés jöhetett szóba, ám ennek eléréséhez ő nagyon kevés volt, a háborús gépezetet még IV. Károlynak sem sikerült megállítania. A nép szemében ugyanakkor a hadüzenet idején hivatalban lévő miniszterelnök volt felelős a veszteségekért és szenvedésért, a politikai közbeszéd könnyen találta meg benne a bűnbakot.

A változatlanság nem lehetett tartós

Emiatt történt ellene a negyedik, immár sikeres merénylet is az őszirózsás forradalom első napján. Annyi bizonyos, hogy nem spontán akcióról volt szó, hiszen későbbi gyilkosai – frontról hazatért katonák – már délelőtt elmentek a villájához, hazaküldték az ott posztoló csendőröket, majd délután hazatért, végeztek vele. Állítólag a háború okozta szenvedéseikért álltak bosszút. Még a Horthy-korszakban sem tudták bizonyítani, hogy politikai ellenfelei álltak volna a gyilkosság mögött, de ifj. Bertényi Iván szerint mégsem lehet teljesen kizárni a politikai leszámolást.

Nehéz az objektív ítélet bármilyen politikussal szemben. Minden bizonnyal egyet lehet érteni Szekfű Gyula véleményével, aki szerint nélküle hamarabb szétesett volna a monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország. Szekfű liberális volta ellenére személyében tiszteletre méltó, az ország állami egységét óvó politikusként jellemezte, akinek nevéhez nem fűződtek nagy alkotások, de sikerrel tartóztatta fel az összeomlást. Kortársai közül talán ő látta a legélesebben az ország nehéz helyzetét, ám végeredményben nem tudott megbirkózni a hatalmas problémákkal. Félt a változástól, minden áron igyekezett megőrizni az 1867-ben kialakult „relatív jó helyzetet”. A merevség, változatlanság a gyorsan változó helyzetben azonban már eleve magában hordozta a bukást – foglalja össze röviden a történész.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Doctor injecting a young child with a vaccination or antibiotic in a small disposable hypodermic syringe, close up of the kids arm and needle.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.