Az indulatok erősek, a szakszervezetek pedig tagjaik jóléte mellett saját magukért, létük igazolásáért is küzdenek – ami akár egy idő után fontosabbá is válhat az áhított célnál. A pártok is beszálltak: nekik végképp sokkal többről van szó az egyenruhások kedvezményeinél. A demonstrációk egyre általánosabb formában támadják a kormányt, az ellenzékiek pedig komoly lehetőséget éreznek. Ilyen körülmények között már általában nem az a központi probléma, hogy kinek is van igaza a vitában. Az események a saját lendületüktől mennek előre.
A szélesebb közvélemény mozgósításához azonban több kell a harcias nyilatkozatoknál. Az ügynek önmagában is valamiféle vonzerőt kell kifejteni – nem csak a közvetlen érintettek körében. Az empátia, a szolidaritás ugyanis beindul, ha nemes a cél, ha nyilvánvaló a méltánytalanság. A rendvédelmiek nyugdíja ügyében azonban a Századvég mérése szerint nem jelent meg tömegesen ilyen emóció. Még a magukat baloldalinak vallók közül is a többség úgy gondolja, hogy változtatni kell a jelenlegi korai nyugdíj rendszerén.
Nem egyszerű megítélni, hogy a válaszadók milyen hatásokra, milyen benyomások alapján alakítják ki véleményüket a témában. A legegyszerűbb irigységtől a sokkal összetettebb, több ismereten alapuló igazságérzetig széles lehet az okok skálája. Két szempontot szeretnék ajánlani a mérlegeléshez, amelyek talán részben szerepet játszhatnak a közvélemény alakulásában is. Az egyik alapja szintén egy Századvég-kutatás, amely azt nézte meg, hogy az EU-ban és szűkebb környezetünkben milyen megoldások élnek az egyenruhások kedvezményes nyugdíjazására. Nem akarom az összes eredményt felsorolni, ahhoz érdemes magát az összefoglalót elolvasni. Két konklúziót fontos kiemelni. Az egyik, hogy szinte minden rezsimben vagy elmehet korábban kisebb nyugdíj reményében a dolgozó, vagy hosszan kell szolgálnia a teljes nyugdíj érdekében. Olyan országot nem találtak a munkatársaim, ahol ez egyszerre lehetséges, tehát jó korán elmenni nyugdíjba teljes összegű, ráadásul átlag feletti nyugdíjjal. A másik fontos konklúzió, hogy a különösen kedvező, rövid szolgálati idő után nyugdíjat biztosító megoldások (több éppen a miénkhez hasonlóan átalakítás alatt) itt a mi régiónkban találhatóak. Nem volt módom jobban utána ásni, hogy ezek a szabályok miként alakultak, de a közös rendszerváltozás előtti múltunknak biztosan fontos szerepe volt ebben.
A rendőri pálya régen egészen mást jelentett, mint ma. Egy elnyomó rendszer szolgálatát, a közutálat életre szóló ódiumát. A rendszernek premizálnia kellett azokat, akik mindezt vállalták. Ma azonban az így kialakult kedvezmények fenntartását hasonló körülmények nem igazolják. A rendőri állomány – épp a korai nyugdíj következtében – teljesen kicserélődött. Ezek a fiatalemberek, akik ma szolgálnak, nem egy utált hivatást választottak. Munkájuk nehéz és stresszes, ez nyilvánvaló, de az aránytalan kedvezményeket ez önmagában nem igazolhatja.
A másik mérlegelendő szempont alkotmányossági kérdéseket érint. Sokat halljuk a vitában, hogy szerzett jogokat tervez elvenni a kormány. A nyilatkozatokban felbukkan a visszamenőleges hatályú törvényalkotásra utalás is. Egy korábbi döntés, a 98%-os különadó kapcsán az Alkotmánybíróság egyértelmű elmarasztaló határozatot hozott, így ha a korai nyugdíj ügyében is hasonló helyzetről lenne szó, akkor a kritikusok joggal kiáltanának alkotmányellenességet. Több alkotmányjogász ismerősömmel is konzultálva úgy látom, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Egy járandóság megadóztatása, ráadásul a normális szja-kulccsal, nem lehet alkotmányellenes. Ez történne ugyanis a 65 év alatti korai nyugdíjazottak nyugdíjjövedelmével, ha nem vállalják az ismételt munkába állást. Magát a nyugdíjat vagy nyugdíjvárományt az alkotmány védi, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lehetne átalakítani a rendszert. Máskor, más körben is történik a világban és nálunk is nyugdíjkorhatár-emelés. Ez akkor nem jogszerűtlen, ha kellő fokozatossággal, kellő átmenet biztosításával zajlik. Az nem garantálható, hogy a döntéshozó mindenkit kivárjon, aki még a magasabb nyugdíjkorhatár reményében állt munkába először. Ez azt jelentené, hogy bármilyen nyugdíjkorhatárt érintő döntést 20-30 év után lehetne hatályba léptetni. Ez nyilvánvaló nonszensz. Biztosan az egyes megoldásokon az alkotmányjogászok hosszan el tudnának vitatkozni, de olyan nyilvánvaló helyzetről, mint amilyen volt a 98%-os különadó esete, biztosan nem beszélhetünk.
A szakszervezeti, mozgalmi vagy ellenzéki logika persze nem a finom alkotmányjogi distinkciók, és nem is a nemzetközi összehasonlító elemzés talaján áll. Ez így is természetes. A követelést nem a követelő igazsága, hanem hangereje, érdekérvényesítő képessége vagy tárgyalási taktikája fogja végül sikerre vinni vagy épp zátonyra futtatni. Hasonló szempontok döntenek a túloldalon, a kormány térfelén is. A túlzott magabiztosság, a saját igazságba vetett hit az ilyen szenvedélyes vitákban nem segít, sőt! Több taktikával, finomabb adagolással, a lélektani terep jobb előkészítésével most könnyen lehet, hogy nem tartanánk itt, és akár túl is lennénk egy értelmes megállapodáson. Ebben a stádiumban viszont már a kormány tárgyalási érdeke is a szakszervezetekéhez hasonló: látványos visszavonulásra nincs mód.
Nem tudom, ismerik-e azt a játékot, amikor a két versenyző teljes gázzal száguld egymással szemben, és az veszít, aki elrántja a kormányt, illetve értelemszerűen mindketten veszítenek, ha senki sem rántja el a kormányt. Mi a helyes taktika egy ilyen játékban? Borzasztó egyszerű: nem szabad belekeveredni.
