A Budapesti Értéktőzsde (BÉT) fénykorában remek befektetési lehetőségeknek bizonyultak a nyilvános részvénykibocsátások. Hömpölygő sorokat láthattunk, és a legtöbb esetben a türelmesen sorbanállókat utólag valóban igazolták a számok: mesés árfolyam-nyereségeket lehetett elérni (természetesen akadt olyan részvényjegyzésre is példa, ami veszteséget hozott).
Kétféle kategóriába érdemes sorolni a nyilvános részvénykibocsátásokat. Az első esetben a tőzsdén még nem jegyzett részvénytársaság tulajdonosa kínálja részvényeit, vagy a társaság új részvényeket bocsát ki és azokat kínálja nyilvánosan, majd utána a papírokat bevezeti a börzére. A második esetben a tőzsdén már jegyzett részvénytársaság tulajdonosai adnak el újabb papírokat.
A jegyzési ár
Az újonnan kibocsátandó részvények árképzése úgy történik, hogy az intézményi befektetők maguk ajánlanak árat is és jelzik a megvenni szándékozott mennyiséget is a kibocsátó társaságnak. Az eladó ezeket sorba állítja, valahol húz egy határt és az itt kialakuló ár lesz érvényes azokra is, akik amúgy még többet is fizettek volna. A magánbefektetőknek viszont adott áron kínálják a papírt. Ha a nekik kínált ár alacsonyabb, mint amit az intézmények még bőven megadnak, akkor vélhetően a papír „olcsó”, azaz értékéhez képest alulárazott. Ilyenkor mindenképpen érdemes vásárolnunk. Ráadásul azok a nagybefektetők, akiknek nem jut megfelelő mennyiség a papírból, vélhetően ezen az árszinten a tőzsdén is hajlandók vásárolni, az ő keresletük így várhatóan a tőzsdei bevezetés után felhajtja az árat. Arra is érdemes odafigyelni, hogy a kibocsátási folyamat közben elérhető-e valamilyen árinformáció. Ekkor ugyan még nem a tőzsdén forog a részvény, de lehet olyan hazai, vagy külföldi tőzsdén kívüli piac (úgynevezett otc-piac), ahol már adják-veszik a papírt, és az innen érkező árinformáció is jól tükrözi a piac értékítéletét. Természetesen, ha a piaci ár jóval magasabb, mint amennyi a jegyzési ár, szintén érdemes venni. A hirtelen és túlzott nyereségek elkerülése ellen ma már olyan eladói technikák is vannak, amelyek az érdeklődéshez igazítják a magánbefektetők számára releváns árat is.
Az utóbbi években sajnos nem sok lehetősége volt a honi kisbefektetőknek új társaságok nyilvános részvényjegyzéseiben résztvenni, ám hosszú távon remélhetőleg visszatérnek a parkettre a kibocsátók. A BÉT mindenesetre immár klubot is szervezett a tőzsdeaspiránsoknak. Megalakította az úgynevezett tőzsdeképes cégek klubját, amely klubból neves cégek (RTL Klub, Wallis-csoport, Stollwerck, Syntumex) már a nyilvánosság előtt is vállalták, hogy a börze felé kacsintgatnak. Ha pedig valóban tőzsdére lépnek, ezt mindenképpen meg kell előznie egy nyilvános részvényeladásnak.
Magánbefektetőként elsőként arról kell döntést hoznunk, hogy részt kívánunk-e venni a jegyzésben. A „profik” a megadott részvényárat össze tudják hasonlítani a társaság eszközértékével, nyereségtermelő-képességével, illetve meg tudják vizsgálni az adott iparág, illetve az adott társaság növekedési lehetőségeit is. A magánbefektetők ugyan megkísérelhetik maguk is a professzionális megközelítést, ám sokszor inkább szubjektív szempontokat vesznek figyelembe. Mindenképpen ajánlatos követni a szakértők elemzéseit, illetve viselkedését.
A nagyobb részvénykibocsátási tranzakciók jellemzően több lépcsősek. Először a papírok nagyobbik részét nemzetközi, vagy hazai intézményeknek ajánlják fel, és a magyar kisbefektetők által elérhető jegyzés általában csak ezután következik. A magánbefektetők fontos információkat vonhatnak le az intézmények viselkedéséből. Ha a nagyobb invesztorok érdeklődése magas és többszörösen túljegyzik a számukra felkínált pakettet (vagyis több részvényt kívánnak megvenni, mint amennyi eladó), akkor valószínűleg a részvény vonzó.
Jegyzési trükkök
A Magyarországon elterjedt jegyzési módszer alapján a nagyobb mennyiséget lejegyezni kívánó befektetők úgy szerezték meg a kívánt részvénycsomagot és növelték hasznukat, hogy megkérték családtagjaikat, ismerőseiket, hogy a kölcsönadott pénzből jegyezzenek nekik további részvényeket. A még nagyobb tételt lejegyezni kívánók még egyetemistákat is felfogadtak, hogy növeljék a megvehető mennyiséget. Ez ugyan működőképes módszer, de sok szempontra kell figyelni a mögöttes befektetőnek és a „strómanoknak” is. A nyilvános jegyzés során megszerzett papírokat adótőkeszámlára lehet helyezni, aminek előnye, hogy így a későbbi értékesítésnél nem terheli adófizetési kötelezettség az árfolyamnyereséget. A későbbi értékesítésnél nem célszerű külön eladogatni a sok kis pakettet, hanem valamiképpen össze kell azt vonni, hogy így kevesebb legyen a jutalék. Ezért azután általában az áljegyzők egyszerű adásvételi szerződéssel átadják a részvényeket a valódi finanszírozónak. Az ilyen adásvételi szerződéssel szabályosan átruházható az értékpapír tulajdonjoga, ám érdemes az árfolyamot ügyesen megválasztani (tényleges pénzmozgás ilyenkor nem szokott történni, hiszen a jegyzéskor nyilván a „szponzor” fizette a számlát), mert az így megvásárolt értékpapír már nem helyezhető adótőkeszámlára (ez a lehetőség csak a nyilvános jegyzés során szerzett, vagy tőzsdén megvett értékpapíroknál áll fenn).
Az adót fizetni nem akaró befektetők előtt két lehetőség áll fenn. A baráti jegyzőktől meg lehet venni magas árfolyamon a papírokat (ők ugyanis a nyilvános jegyzés során szerzett papírokat adótőkeszámlára helyezhették és nem fizetnek adót), majd el lehet adni a részvényeket ennél alacsonyabb tőzsdei árfolyamon. Amennyiben azonban nem szeretnénk túladni a részvényeken, akkor érdemes egy technikai adásvételt eszközölni, némi jutalékköltséget elszenvedve, a tőzsdén eladni és megvenni azonos árfolyamon ugyanazt a pakettet. Így ugyanis részvényeink már tőzsdén megvett és adótőkeszámlára helyezhető papírokká válnak, ami után nem kell majd adót fizetnünk.
Ha már egy tőzsdén jegyzett cég részvényeiből kínálnak a tulajdonosai nyilvános kibocsátás útján papírt, vagyis úgynevezett rábocsátás történik, akkor szintén valószínűsíthető, hogy érdemes részt venni a jegyzésben, hiszen az eladó bizonyára diszkontot ad majd a tőzsdei árhoz képest. Az ilyen tranzakciók során ugyanis rendre 5-10 százalékkal az aktuális tőzsdei kurzus alatt lehet megvenni a részvényeket, amely kedvező piaci körülmények közepette szinte azonnal realizálható haszon. Ez gyakorlatilag felfogható a jegyzést kísérő sorbanállásért, adminisztrációért járó „jutalmunknak”.
Az újra piacra dobott részvények tulajdonosainak azonban arra figyelni kell, hogy a nyilvános rábocsátásról a piacon mindenki már jó előre tud, és mivel az olcsóbb papírokból sokan akarnak venni, az adott részvény árfolyama a tranzakció előtt eshet. Egyes befektetők ugyanis eladják a tőzsdén a részvényt, hogy így pénzt szabadítsanak fel a jegyzésben való részvételre, a túlkínálat pedig jellemzően lenyomja az árakat.
Mindenesetre, ha feltételezzük, hogy a tőzsdei papírok ismételt jegyzése általában gyors és azonnali nyereséghez segít bennünket, akkor nem lepődhetünk meg azon sem, hogy e tranzakciókat hatalmas érdeklődés kíséri. A BÉT hőskorában akadtak olyan jegyzések is, amikor már napokkal előbb sorban álltak, szó szerint sátrat vertek az érdeklődők, az élelmesebbje pedig „bérsorbanállók” egész hadát fizette meg.
Mára ez megszűnt: ha akadt az utóbbi időben egy-egy tranzakció, már széles forgalmazói körnél vált elérhetővé az új papír, sőt megjelent az interneten keresztüli, illetve az úgynevezett gyorsított jegyzés intézménye is. Utóbbi lényege, hogy a befektetők a jegyzési időszak előtt számlát nyithatnak egy adott banknál és amennyiben ott megfelelő mennyiségű pénzt helyeznek el, akkor a jegyzésnél már csak a jegyzés paramétereit meghatározó papírokat kell kitölteniük, és azt a jegyzési helyen sorban állás nélkül leadhatják.
Mennyiség
Fontos lépés a megfelelő jegyzési stratégia kialakítása is. Voltak ugyan Magyarországon is olyan, később remek befektetésnek bizonyuló jegyzések, amikor a jegyzők korlátlan mennyiséget vásárolhattak, mert a felkínált óriáscsomag nem kelt el teljes egészében, de a jellemzőbb eset szerint több vásárlási igény érkezik be, mint amennyi papír rendelkezésre áll. A forgalmazást bonyolító szervek ilyenkor valamilyen szabály szerint kiosztják a részvényeket a vásárolni szándékozók között, ennek menetét érdemes előre megismernünk. Alapvetően két ismert módszer létezik: a kártyallokációs és a jegyzésarányos allokáció.
A kártyaallokációs módszer szerint a jegyzők (igénylésük mértékéig) egyforma mennyiségű papírt kapnak. Vagyis egy egyszerű példán, ha egy ötven részvényt felkínáló cég papírjaiból hárman jegyeznek részvényt, „A” befektető csak tízet szeretne venni, „B” negyvenet, „C” mind az ötvenet megvenné, akkor „A” tizet fog kapni, „B” és „C” pedig húszat, utána elfogynak a papírok. A ritkábban és inkább csak az intézményi jegyzőknél használt jegyzésarányos allokáció esetén a benyújtott ajánlatok arányában jutnak papírhoz az érdeklődők. A fenti példa esetében az összes jegyzési szándék (100 részvény) 10 százaléka származott „A” befektetőtől, így ő a felkínált mennyiségből is 10 százalék mértékéig részesül, vagyis öt részvényt kap. Ugyanezt az elvet követve „B” húsz, „C” pedig huszonöt részvényhez juthat jegyzésarányosan.
Az allokációs szabály ismerete azért fontos, mert az a célunk, hogy minél pontosabban eltaláljuk azt, hogy egy befektetőnek mennyi részvény fog jutni. Amennyiben ugyanis több részvényre adunk be vásárlási igényt, mint amennyi végül jut, akkor veszteséget szenvedünk el, mert a végül meg nem kapott részvények árfolyamértékét is ki kell fizetnünk előre (a jegyzéskor). A pénzt később ugyan visszakapjuk, de addig akár hónapokig kamatmentesen is parkoltathatjuk.
Szintén veszteséget szenvedünk el, ha a később kapható papírmennyiségnél kevesebb részvényre adunk be ajánlatot, és inkább több jegyző nevében igyekszünk megszerezni a papírokat, mert így – nyereségünk terhére – többször fizetjük meg az egyszeri költségeket (például a számlanyitási díjat, a minimális értékesítési jutalékot vagy a transzferdíjat).
