Az unió látszólag igen nehezen jut el az elmélettől a gyakorlatig, vagyis a csatlakozási tárgyalások kezdési időpontjának meghatározásáig. Az 1999-es helsinki csúcson adták meg Törökország számára a jelölti státust, és
most az uniós vezetők koppenhágai csúcstalálkozóján megállapodásra jutottak a csatlakozási folyamat további menetét illetően – arról, hogy még nincs végleges menetrend.
Eszerint 2004 decemberében értékelni fogják, milyen előrehaladást ért el az ország az EU-tagság feltételeinek teljesítésében, majd ennek megfelelően döntenek a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről. Konkrétan, ha az Európai Tanács ebben az időpontban úgy értékeli, hogy Ankara teljesítette a csatlakozás politikai kritériumait, “a lehető legrövidebb időn belül” megkezdi vele a tárgyalásokat – közölte Anders Fogh Rasmussen, az unió soros elnöki tisztségét betöltő Dánia miniszterelnöke.
A török kormányzópárt vezetője csalódását leplezve, diplomatikusan nyilatkozott a döntésről. Recep Tayyip Erdogan korábban elfogadhatatlannak nevezte azt a végső EU-s ajánlathoz igen közeli német-francia javaslatot mely a csatlakozási tárgyalások 2005. júliusi megkezdésére vonatkozik, de pénteken már visszafogottabban reagált a fejleményekre: „Ez egy átmeneti, rugalmas ajánlat, mely semmiképp sem nevezhető negatívnak, akár jó döntésnek is tekinthetjük.” Elutasította viszont a tizenötök ajánlatát a török miniszterelnök, Abdullah Gul: szóvivője elfogultnak nevezte a döntést, és kijelentette: „mindenkinek meg kell tennie mindent a változtatás érdekében.”
A ciprusi adu
Az unió korábban világossá tette, hogy a sziget görög része akkor is csatlakozik, ha nem születik megállapodás a török és a görög fél között a régóta húzódó kérdésben, Ankara azonban attól tart, hogy az EU – már tagjai között a megosztott Ciprussal – elhalaszthatja a tárgyalások megkezdését. A török ciprusi kérdés összefonódik az Európai Gyorsreagálású Haderő felállításának ügyével is. Ezt eddig Törökország blokkolta, ugyanis N ATO-tag lévén a hozzájárulása szükséges, hogy az európai véderő az észak-atlanti szövetség erőforrásait használja. Ankara azonban ezt a kérdést is a csatlakozások megkezdéséhez kötötte, amivel Jack Straw brit külügyminiszter szerint az EU-t története legbonyolultabb tárgyalási helyzetébe sodorta.
Törökország a csatlakozás feltételeinek teljesítése érdekében a nyáron belefogott a demokratikus reformok végrehajtásába: többek között eltörölték a halálbüntetést, kiterjesztették a kisebbségek jogait. Emellett további 31, a demokratizálódási folyamatot segítő törvény előkészítése folyik, amelyek tervezetét már be is nyújtották a parlamentnek, s az Európai Bizottságnak is elküldenek tanulmányozásra.
Mindez azonban kevésnek bizonyult; az unió számos kifogást fogalmazott meg a török csatlakozással kapcsolatban. Günter Verheugen, az Európai Bizottság bővítésért felelős tagja nemrég elismerte, hogy történt némi előrelépés az elmúlt 18 hónapban, de a csatlakozási tárgyalások csak akkor kezdődhetnek meg, ha Törökország minden politikai elvárásnak megfelel. „Emberjogi szervezetek szerint továbbra is előfordul kínzás török börtönökben” – mondta Verheugen.
Egyes uniós vélemények szerint azért sem volna reális már most időpontot kapcsolni a török csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez, mert túl rövid az idő annak felmérésére, mennyiben tekinthető tartósnak a jelenlegi tendencia Törökországban. Másrészt 2004-ben éppen eléggé leköti majd az EU energiáit a tíz új csatlakozó “megemésztése”, valamint az európai parlamenti és az európai bizottsági váltás. Verheugen szerint: “Ilyen fajsúlyos kérdés kihordásához EU-oldalon is letisztult háttérre van szükség, és ez igazából csak 2004 végére fog összeállni.”
Német-francia stop az amerikai lobbinak
A Tizenötök külügyminiszterei még hétfőn egyeztették álláspontjukat a török csatlakozás kérdéséről. Diplomáciai források szerint teljes volt az egyetértés: túl kell lépni azon, hogy dátumról még csak beszélni sem lehet, amíg nincs kimutatható előrelépés Törökországban. Ám már akkor körvonalazódott, hogy a francia-német javaslat fog „befutni”. Jacques Chirac és Gerhard Schröder december elején állapodott meg arról, hogy azt a többlépcsős eljárást ajánlják az EU vezetőinek, amelyet végül a többiek most elfogadtak. 
A döntés komoly fricska, a török csatlakozási törekvések legnagyobb támogatójának, az amerikai diplomáciának is. “Erősen hisszük, hogy Törökországnak közeli időpontot kell kapnia a csatlakozási tárgyalások kezdetére” – hangsúlyozta nemrég Richard Boucher, az amerikai külügyminisztérium szóvivője.
Az Egyesült Államok a nagyrészt muzulmánok lakta Törökországot kiváló példának tartja a Közel- és Közép-Kelet országai számára, amelyekben az iszlám radikalizmus az amerikaiak szemében veszélyesen erősödik. A NATO-n belül Törökország az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai szövetségese, ráadásul az északatlanti szövetségben vétójogával megakadályozhatja az EU gyorsreagálású hadtestének felállítását, mely a NATO erőforrásaira támaszkodna.
Nekik nem mindegy
Németországban a hatvanas évek óta – ekkor indult meg a török vendégmunkások áradata a legnagyobb uniós tagország felé – nem véletlenül volt és van központban a török kérdés, akár az ország uniós felvételének esélyeiről, akár az országban élő török állampolgárok helyzetéről van szó. Németországban 2,6 millióra teszik a török származású lakosok számát, java részük – körülbelül 1,5 millióan – német állampolgárság nélkül éli mindennapjait. Az állampolgári jogot szerzett törökök száma ugyanakkor – a 2000-ben elfogadott könnyítések után – az elkövetkező években 2 millióra nőhet – állítják szakemberek. A Törökország befogadását támogatók egyik fő érve az azt ellenzőkkel szemben az Európában ma élő 13 milliós iszlám közösség léte, amely – állítják – azt bizonyítja, hogy az iszlám nem idegen Európában – leszámítva a középkorban szerzett rossz tapasztalatokat.
Az aktuális koppenhágai halogatástól eltekintve, a 68 milliós lakosságú Törökország uniós tagfelvételével szemben és a mellett is megfogalmazódnak érvek a legnépesebb török kisebbségnek otthont adó Németországban. A német liberális lap, a Die Zeit hasábjain az utóbbi időben számos elemzés és vélemény jelent meg a földrajzilag csak kisebb részben Európához tartozó ország uniós tagfelvételének lehetőségéről, esetleges következményeiről. A csatlakozást ellenzők egyik legfőbb érve, mellyel a legtöbb „támogató” is nagyjából egyetért, Törökország gazdasági helyzete.
Az országban, a ’68 óta folyósított támogatások ellenére az egy főre eső átlagos jövedelem az uniós átlag 22 százaléka, mellyel éppen bekerül a második körös Bulgária és Románia mögé. Eközben az ország népessége drasztikus mértékben növekszik; 1963-tól 2003-ig 40 milliósról hetvenmilliósra nőtt a népesség, a XXI. század közepére a török népesség várhatóan meghaladja majd Németország és Franciaország teljes lélekszámát. Ami már csak azért is aggályos – vélik az ellenzők, mert Törökország így rövid időn belül messze a legbefolyásosabb európai országgá válna, a legnagyobb szavazati aránnyal az Európai Parlamentben.
A törökök felvételét inkább támogató cikk írója szerint rossz irányt vett az unió bővítéséről szóló vita: míg korábban Európa újraegyesítését ünnepelték a bővítéssel, addig mára ez „új falak csüggedt keresésévé” vált. Nem tartható Giscard d’Estaing, az Európai Konvent elnökének érve, mellyel pedig számos európai politikus ért egyet, tudniillik: hogy Törökországnak az európaitól eltérő a kultúrája és az életmódja. A szerző szerint legalább ilyen kevés a közös vonás a katolikus spanyolok és a protestáns finnek, vagy az anglikán britek és az ortodox görögök között. Ennek ellenére mindahányan „elzarándokolnak” a világi Brüsszelbe és „hódolnak az európai államok nagyon is nyugati uniójának” – írja a szerző.
Mindkét oldalnál felmerül Törökország és a nemigen létező közös kül- és biztonságpolitika kérdése is. A pártoló oldal úgy véli, hogy e törekvés török tagsággal vagy anélkül egyformán nehezen lesz megvalósítható, de a törökök belépésével esetleg növekedhet Európa súlya. A muzulmán ország tagságát ellenző írás szerint a felvétel gyakorlatilag romba döntené az egész integrációt.
