Stanislaw Lemet nem szerette a sci-fi írói társadalom, sőt a Science Fiction Írók Szövetsége ki is zárta. A kollégáival való feszült viszonya azonban nem
gátolta abban, hogy több tucat, 40 nyelvre lefordított könyvet írjon, és ezzel minden idők egyik legnagyobb sci-fi írójává váljék.
Minedezek ellenére Lem, valamint egyik főműve, a Solaris szinte ismeretlen az USA-ban: míg Isaac Asimov és Arthur C. Clarke házi íróknak számítanak a tengerentúlon, a Solarist angolra is csak a francia változat alapján fordították le. Bár a Trakovszkij által készített filmváltozat, amely Cannes-ban különdíjat nyert, és amellyel Lem nem volt elégedett, eljutott az amerikai mozikba is, a művészmozik félházas közönségének szintjét nem lépte túl. Az idegenkedés talán azzal magyarázható, hogy műveit túl tudományosnak, hidegnek és szigorúnak tartották, nem illett az amerikai sci-fi írók édesbús, tündérmeseszerű, kalandregénystílusába.
A gondolatolvasó óceán
A Solarist először 1961-ben adták ki, a Krakkóban élő író akorra már némi hírnévre tett szert hazájában és a Szovjetunióban. A regény egy tudományos vitával kezdődik: vajon a Solaris bolygót borító óceán lehet-e intelligens? A történet főhősét, Kris Kelvin pszichológust azért küldik a bolygó körül keringő űrállomásra, hogy kiderítse, van-e értelme a további kutatásoknak. Az űrállomásra érkezve azzal szembesül, hogy egyik tudóstársa öngyilkosságot követett el, a másik két tudós pedig idegösszeomlás-szerű állapotba került. Úgy tűnik, hogy a bolygó olvas gondolataikban, és az űrállomáson az ott lakók gondolataiban élő személyek, lelki kivetüléseik jelennek meg. Kris Kelvin nem sokkal érkezése után halott feleségével találja magát szembe.
George Clooney biztos siker?
Most azonban Lem mégiscsak megízlelheti az amerikai hírnevet: a 20th Century Fox alig egy hete mutatta be a Solaris felújítását. A Steven Sonderbergh (Traffic, Erin Bronkovich) által rendezett film főszereplője George Clooney. Sonderbergh előzetesen híveinek olyan filmet ígért, amely félúton van a 2001 Űrodüsszeia és Az utolsó tangó Párizsban között.
Lemért rajongtak a tudósok…
A lengyel író könyvei nem a sci-fi írók szokásos fordulatait követik: nincsenek galaktikus háborúk vagy koloniális lázadások. Regényei a szigorú tudományos stílus mellett mély filozófiai, pszichológiai és társadalmi kérdéseket feszegetnek. E stílnek köszönhetően számos akadémikus elismerését kivívta, elsősorban a meseterséges intelligencia kutatásával foglalkozókét. A nyolcvanas években például Marvin Minsky és Douglas Hofstatdter még a bostoni MIT-ra is meghívta előadást tartani, ám Lem visszautasította, mondván nem akarja kiábrándítani olvasóit, hogy a rendkívüli történetek mögött mennyire hétköznapi ember áll. 
Lem 1921-ben született Lvovban, gyerekkori kedvenc szerzője H.G.Wells. A zsidó származású család szerencsésen megússza a náci haláltábort, a háború után a fiú először orvosnak tanul, majd végül természettudós lesz. Mivel folyékonyan beszél németül, franciául és angolul, egy lengyel havi lapnak rendszeres lapszemléket készít külföldi tudományos újságokból. Ez idő tájt Kelet-Európában a modern amerikai és európai sci-fikhez nem lehetett hozzájutni, így Lem magányos Robinson Crusoe-ként kezd írogatni. Könyvei kezdetben fennakadnak a pártállami cenzúrán, csak Sztálin halála után kezdenek el sorra megjelenni.
… a sci-fi írók nem szívelték
A hatvanas évek nyitottabb szellemisége révén végre megismerheti a divatos nyugati szerzőket, és óriásit csalódik – komoly művek helyett fantasy-szerű kalandregényekkel találkozik. A hatvanas-hetvenes években számtalan esszét, kritikát ír nyugati lapokban, például a Science Fiction Studies-ban arról, hogy a sci-fit meg kell reformálni, a műfajnak szinte tudományos küldetése van, támadja nyugati kortársait, előfordul, hogy csekély értelmű szerzőknek nevezi őket. A kortársak nem viselték jól a kritikát, 1976-ban Lemet kitették a Scinece-fiction Írók Szövetségéből. A szervezet akkori, azóta kiderült, hogy súlyos mentális betegségben szenvedő elnöke azt állította ugyanis az FBI-nak, hogy Lem pártfunkcionárius, kém.
Mulatságos, hogy Lem nevét ezek után egy hollywoodi, valószínűleg Lem könyvétől merőben különböző adaptáció révén ismerik majd meg az amerikaiak. A Wired Magazin birtokába került egyik utolsó forgatókönyvverzió szerint például Kris Kelvin a film végén szeretkezik halott felesége fantomjával, azaz – hacsak nem vágják ki a részt – elképzelhető, hogy az idegenek és az emberek közötti szex miatt kerül a történet reflektorfénybe. Talán erre utalt Sonderbergh, amikor Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban című filmjéhez és benne Marlon Brando és Maria Schneider együttlétéhez hasonlította.
A film csak jövő évelejétől látható az európai mozikban. Az amerikai kritikák „elegánsnak”, „intelligensnek” és „hipnotikusnak” nevezték, a közönség soraiban azonban nem aratott ilyen sikert. Az első öt napon alig 10 millió dollár bevételt ért el.
