Charles O. Prince az ügyeletes “nagytakarító” a világ egyik legnagyobb bankcsoportjánál, a Citigroupnál, ráadásul a cég elnökének legfőbb bizalmasa, egyben kocogópartnere. Két olyan adottsággal rendelkezik tehát, amelyekre a következő hetekben, hónapokban igencsak nagy szüksége lesz. Szeptember eleje óta ugyanis ő vezeti a pénzügyi konglomerátum befektetési érdekeltségét, a Salamon Smith Barney bankházat.
Neki kell minél előbb megegyezésre jutnia egyrészt az állami és szövetségi hatóságokkal (amelyek vizsgálatok sorozatát indították el a pénzintézet üzleti-hitelezési gyakorlatával kapcsolatban), valamint a bajba került WorldCom telekommunikációs cég és az Enron energetikai konszern pórul járt befektetőivel (akik perek százait akasztották a nyakukba a csoport kölcsönei miatt). És nem utolsósorban neki kell megnyugtatnia a bank részvényeseit, akik egyre hangosabban morgolódnak az egykor szebb napokat látott érdekeltségük eredményeivel kapcsolatban. 
Dupla vagy semmi
A Citigroup papírjain egy év alatt óriásit lehetett bukni: aki tavaly ilyenkor vásárolt be, most 38 százalékkal kevesebbért tudna csak eladni. Dupla vagy semmi – mondják tehát a Citigrouppal foglalkozó elemzők a Wall Streeten: ha Charles O. Prince-nek mindez sikerül, akkor akár a cég elnöki pozíciójába is bevitorlázhat, ám ha belebukik, az könnyen az állásába kerülhet. Egyúttal magával ránthatja a nagy hatalmú jelenlegi elnököt, Sanford I. Weillt is, aki egy egyszerű kis baltimore-i bankból akvizíciók sorozatával varázsolt mára egy, a világ minden zugába elérő pénzügyi óriást.
A tét óriási, és nem csupán két ember állásáról van szó: becslések szerint 10 milliárd dollárjába kerülhet a Citigroupnak csak az, hogy a bírságok kifizetése után megegyezzen a hatóságokkal és lecsillapítsa a perlekedő befektetőket, nem is beszélve arról a hatalmas munkáról, amelyet a Salamon teljes átszervezése jelent majd. A Citigroupnál – hasonlóképpen egyébként, mint az iparág más nagynevű képviselőinél – most éppen lázasan azon dolgoznak, hogy átszervezzék az évtizedek óta működő üzleti modellt, amelyről éppen most bizonyosodott be, hogy finoman szólva sem tökéletes.
A befektetési banki üzletágról teljesen el kell különíteni az elemzői-kutatói részleget, hiszen a könyvelési, finanszírozási botrányok egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy a közös érdekeltség kártékony érdekkonfliktusokkal jár. Ha a részvényelemzők egy hajóban eveznek a befektetési bankárokkal, akkor túl nagy a kísértés, hogy – miként az bizonyítottan megesett – a már rég problémás cégeket különösebb szívfájdalom nélkül ajánlják melegen a befektetőknek. A bankárok pedig könnyen cinkosaivá válnak a gondok elől előre menekülő cégvezetőknek.
Rossz hitelek
A Citigroup egyébként nincs egyedül a bajban: elemzői becslések szerint az öt legnagyobb bankcsoport nem csupán hasonló szerkezeti gondokkal, de kísértetiesen hasonló pénzügyi problémákkal is küzd. A tönkremenetel szélén táncoló vagy esetleg már csődbe is ment, a gondokat könyvelési kozmetikázással vagy egyenesen csalással elfedő cégeknek nyújtott rossz hitelek aránya megugrott, összesen 880 milliárd dollárra rúg, ráadásul a befektetői perek további milliárdokat felemésztő tartalékolásra késztetik a bankokat.
Az események láttán egyre többen gondolkoznak el Amerikában azon, miként is jutott idáig az évekig sziklaszilárdnak tűnő és még az internet-lufi kipukkanását is viszonylag sértetlenül átvészelő pénzügyi rendszer. Az okok között lehet hallani azt, hogy a kilencvenes években talán túlzottan szabadon hagyták működni a piaci mechanizmusokat. Az univerzalitás jegyében felpuhultak, sok esetben meg is változtak azok a nagy gazdasági válság nyomán bevezetett, s évtizedekig fenn is tartott szabályok, amelyek – a nevezetes Glass-Seagall-törvény keretében – szigorúan elválasztották egymástól a hagyományos kereskedelmi banki és a befektetési tevékenységet. Az egymás területére merészkedő, egységesülő pénzügyi csoportok között ráadásul késhegyre menő verseny alakult ki, ami immár bizonyítottan nem ösztönözte őket óvatosságra és áttekinthető működésre.
A törvényhozók és a bankárok tehát most együtt törik a fejüket azon, miként lehetne jelentősebb szigorítás nélkül helyreállítani a befektetői bizalmat és javítani a pénzügyi rendszer hatékonyságát. A kilencvenes évek banki fellendülése után most tehát elérkezett a – Charles O. Prince-hez hasonló – nagytakarítók ideje.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
