A BÉT londoni road-show-ján a pénzügyminiszter és Ön is síkra szállt amellett, hogy vissza kell csalogatni a befektetőket a tőzsdére.
– Megítélésem szerint ez ma a BÉT vezetésének elsődleges feladata, még ha talán a tőzsdének van is erre a legkisebb ráhatása. Ami az aktuális helyzetet illeti: külföldi befektetőkkel állunk jobban, hiszen a BÉT kapitalizációjának közel 80 százaléka külhoni intézményekhez köthető. Szomorú, hogy a magyar befektetők relatív és abszolút értelemben is visszavonultak a tőzsdéről. Ez különösen amiatt fájó, mert ez a legkevésbé mobil befektetői réteg. A kilencvenes évek első fele arra ment el, hogy Magyarországon csírájában kialakuljon a részvénykultúra. A fejlődés aztán két, két és fél éve megtorpant, részben a tőkepiaci válságok, részben pedig belső okok miatt. Ennek a rétegnek a visszaterelése nem egy-két hónapos munka lesz.
Milyen eszközökből válogathatnak?
– A saját lehetőségeink behatároltak, ám a tőzsdei élet élénkülése nem pusztán a BÉT-nek és a tőkepiaci közösségnek az érdeke. Ennél tágabb körben hat: a gazdasági növekedésre, a megtakarítási szerkezetre, a jóléti reformra, az ország pénzügyi stabilitására. Úgy vélem, erről a kormányt kell a legkevésbé győzködni, a piaci szereplők egy részét ellenben annál inkább. Nekik szintén érdekük – bár ezt nem egyértelműen ismerik fel – , hogy a lakosság megtakarításai a hosszú távú befektetési eszközökbe vándoroljanak. A tőzsde igazgatóságának első feladata olyan lépéssorozat felvázolása, amellyel összpiaci konszenzus teremthető. Éveken keresztül az oktatás, médián, kommunikáció, hirdetések és a napi tevékenység révén növelni kell a tőkepiac, a hosszú távú befektetések ismertségét, megértettségét. Ha a teljes pénzügyi szféra és a kormányzat a kezdeményezés mögé áll, akkor jó esélyt látok arra, hogy három év alatt az OECD-átlagával összevethető megtakarítási szerkezet alakuljon ki, ami komoly előrelépést jelentene a mai, kőkorszakiakat idéző állapotokhoz képest. A jelenlegi megtakarítások 80-90 százalékát ugyanis készpénzben vagy bármikor készpénzre váltható instrumentumokban tartjuk. Ennek rengeteg implikációja van: ezek az eszközök negatív reálhozamot eredményeznek, drága közvetítés útján jutnak el a vállalati szférába, emiatt nem kielégíto mennyiségű beruházás jön létre, ami miatt elesünk a növekedési lehetőségek egy részétől.
Mekkorát lendíthet a dolgon a BÉT integrációjának megvalósítása?
– Kár lenne önmagában ettől a forgalom számottevő bővülésére számítani. Ami a bejövő forgalmat illeti: a magyar piacon már jelen van, jelen lehet a világ szinte valamennyi fajsúlyos pénzügyi intézménye. A bejövő pénzeknek tehát nem a közvetítő csatorna áll útjába, persze, a költségeken lehetne még faragni. Ugyanakkor egy fejlődő piacot megcélzó befektető – márpedig a magyart továbbra is ekként tartják nyilván – a tranzakciós költségeket, a devizaárfolyamok mozgásait szükséges rosszként fogja fel. A kockázati prémium magasabb, mint a fejlett országokban, mivel nagyobbak a hozamelvárások és ez bőven fedezi a magasabb közvetítői költségeket is.
Mi a helyzet a kifelé irányuló tranzakciókkal?
– A kimenő forgalommal kapcsolatban is szkeptikus vagyok. Egyrészt ez már érzékelhetően megvalósul, különböző piaci közvetítők közreműködésével, ám ez a hazai tőzsdei forgalomhoz képest is mérhetetlenül alacsony. Komoly előrelépés lenne, ha ezek a tranzakciók a tőzsde révén zajlanának, hiszen ez ma még nem látott forgalmat jelentene a BÉT-en. A forgalmat az generálná, ha a külföldi befektetések kompetitívebbek lennének a magyarországiaknál. Egyelőre azonban nem nagyon látom annak értelmét, hogy egy magyar befektető külföldön fialtassa a pénzét. Hacsak nincsenek biztos tippjei. Egyébiránt a tőzsdének az a fontos, hogy rajta keresztül cseréljenek gazdát az instrumentumok. Az másodlagos a számára, hogy ezek az eszközök hazaiak vagy külföldiek.
Az viszont minden bizonnyal komoly forgalmat generálna, ha a 200 legnagyobb magyar vállalat egyharmada valóban megjelenne a tőzsdén. Nem tartja túlzottnak a pénzügyminiszter derűlátását?
– Az optimizmus önmagában a várakozásoknál jobb eredmények elérésére sarkall, főleg akkor, ha olyanok derűlátók, akik hatni képesek a folyamatokra. Az előző tőzsdetanács idején már feltérképeztük a potenciális tőzsdei cégek körét, s jó néhánnyal el is beszélgettünk arról, hogy mit gondol a BÉT-en való megjelenésről. A visszajelzések biztatóak voltak, ám a további tárgyalásokat megakasztotta a már említett tőkepiaci megtorpanás és a belső körülmények nem túl szerencsés alakulása. A külső és belső feltételrendszer javulásával azonban újabb cégeket érdemes felkeresni, és úgy gondolom, a mainál nagyobb érdeklődésre van kilátás. Hogy ez végül hány tőzsdei bevezetést jelent, azt képtelenség megmondani. Az elmúlt négy évben a gazdaság több ágazata ment át komoly fejlődésen, olyan vállalatok léptek színre és erősödtek meg például az építőiparban vagy az informatikában, amelyekről korábban hallani sem lehetett. Ezek a méretüket, a publikus számaikat tekintve tőzsdeképesek lennének, más kérdés, hogy ez a lehetőség szerepel-e a tulajdonosok tervei között.
A road-show egyik kommentárjában új retorikai elemként tüntetik fel a BÉT és a Keler együttes integrációs szándékát.
– Ez igencsak tudatos elem, és nem csupán retorikában, hanem a cselekvésben is. Sem a Keler, sem a BÉT nem engedheti meg magának, hogy a stratégiai szinttől a részletekig ne mindenre kiterjedő együttműködést valósítson meg. Már túl vagyunk azon, hogy együtt kell dolgozni, ebben a percben az egyetlen jó stratégiai irány az integritás erősítése. Az alapvető működési rutinok egyeztetésétől a távlati tervezésig szükség van a kooperációra, ami eddig tökéletesen működik. Az integráció egyébként a legerősebb kapocs ebben az “érdekházasságban”: hiába tenné le a voksát a BÉT bármilyen szövetség mellett, ha a Kelernek nincs ott egy partnere, amely révén az elszámolás és a klíring ugyanolyan hatékonyan lebonyolítható, mint a kereskedés. És ez igaz fordítva is. Az egymásra utaltság olyan fokú, hogy talán kijelenthetjük: sem a BÉT-nek, sem a Kelernek nincs önálló, csak közös jövője.
