(Mostar és még néhány csodahely kivételével.) Alig múlt el nyár a hetvenes évek kezdetétől, hogy ne nyaraltam volna a dalmát, illetve a horvát tengerparton. Szebb tengert (a Maldiv-szigetek abszolút paradicsombeli kivételével) nem ismerek sehol a világon. Végigjártam a szigeteket, Mali Losinjtól Korculáig, a városokat, Rovinjtól Opatija/ Abbaziáig, Rijeka/Fiumétól Trogir/Trauig és Split/Spalatótól Dubrovnik/Raguzáig. (Jókai két márványfeje vajon megvan még?) Szeretem minden szögletét. És a horvátokra, akikkel többnyire testvérien egybeterelt bennünket a történelem évszázadokon át (Jellacic kivétel), féltékeny vagyok, hogy ilyen csodálatos tengerük és tengerpartjuk van. És magaménak tekintem, minden sovinizmus nélkül, csak a szeretet erejével. Jugoszlávia felbomlásakor, a szörnyű testvér- és polgárháborúban tehetetlenül sírtam, amikor az én Dubrovnikomat ágyúzták, és rommá lőtték Mostarban a Régi hidat. (Tudom, az Bosznia!) Írtam is vonzalmamról sokat. (Szerelmem, Dalmácia. Korcula legyei. Béla király Trogirban. Zrínyi és az Adria. És mellesleg írtam – Adria szirénje – egy teljes regényt. Ha egyszer Zrínyi Miklós a mi nagy nemzeti költőnk, édes fivére, Petár Zrinski a horvátok nagy nemzeti költője – akkor mi kell még a barátsághoz és összetartozáshoz.)
Amikor tehát azt hallom, hogy horvát, én már ugrom is. Amikor megtudtam, hogy a Weiner Leó és Nagymező utca sarkán nemrég megnyílt a Horvát Vendéglő, máris mentem kipróbálni. Két barátságos fali kandeláber között kell levonulni egy pincehelyiségbe. Ajtónyitás után jön a meglepetés: pompás bordó szőnyeg vezet lefelé a mélybe, hófehér márványlépcsőn. (Persze, Brac szigete, mondom, a híres fehér márvánnyal. Ezt használták a mi Parlamentünk és a washingtoni Fehér Ház építésénél is.) A tulajok helyében nem titkolnám ezt a pompás csalit, kitárnám a nagyon szerény pincelejárati ajtót, s a látvány valósággal húzná lefelé a vendégeket, mint egy jótékony örvény.
Hatalmas, boltíves pincelabirintus félnaiv freskókkal, tájak, tornyok, várak, hősök, királyok. Kár, hogy nem igényesebb. A pompőz lejárat után meglepő a rusztikus falusi környezet, masszív bútoraival, barátságtalan világításával. Majdnem háromezerért bármennyit ehet a vendég (kivéve a tengeri herkentyűket, az külön rendelendő), délben ez alig kétezer. Tányérral járjuk az előétel-tárlót, nagyrészt különböző saláták és gombák, nekem leginkább a kukoricás ráksaláta ízlett. A főtárlón szép a választék, görög pulyka, rozmaringos pulyka, nagyon pikáns mézes csirke, belekóstoltunk. A mexikói sertést és a borsos karajt kihagytuk (disznót lehetőleg nem eszünk), de a borsos hátszínből, pljeskavicából, csevabból nyersen leemeltünk a polcról példányokat, hozzá krumplit, gombát, miegyebet, átnyújtván a szakácsnak, aki forró lapon kisütötte. Sistergett minden, gusztuskeltő művelet. Ízlett is. Kiváló zöld- és feketebors mártás löttyintve rá. Közben szólt az élő harmonikás-gitáros zene, szakszervezeti szünetben pedig a túl hangos gépi zene. Kicsit bizonytalan az egész, még nincs bejáratva, de meg fogják találni önmagukat.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
