Tavaszodott ezerrel, virágzott a cseresznye, a rigók, mintha lendkerekük lenne, szaladgáltak a kertben, nemi örömöket hajhászva. Szép tavaszi bort ajánlunk ezért ezeken a nehéz napokon a bort figyelő nyájas olvasó jóindulatába. Légli Ottó 2000. évi Szőlősgyöröki Sauvignon Blanc-jának színe egy vonással sárgább sárga, mondjuk, zöldessárga. Világos zöldessárga? Zöldes világossárga? Szalmasárgába hajló világos sárgászöld? Világos zöldessárgába hajló szalmasárgába hajló sárgás világoszöld? Fogjanak meg, fogjanak meg. Annyi bizonyos, hogy tehát sötétebb, mint a szerző tisztán reduktív borai, a hordós erjesztésnek és érlelésnek köszönhetően. Enyhe vaníliaillat is jelzi a hordót, de nem az újhordó füstje gomolyog elő. Az erős, délies, pontosabban tüzes (13 százalékos) alkoholt érezni már az illatban. Ízében zöld rét, némi leheletnyi édesség és leheletnyi fa kerekíti le professzionálisan a Sauvignon blanc derbségre való hajlamait, tiszta egyensúly, fanyarkás gyümölcsösség a hosszas utóízben is. A bor a lélek tükre, ez etikus bor, bizalmat ébreszt alkotója iránt, aki, úgy tűnik, ma már nemcsak a déli part, de az egész honi borvilág meghatározó alakja.
Mely déli part, mint ezt többször jeleztük már e hasábokon, ugyan nem rendelkezik olyan világszínvonalú adottságokkal, mint az arisztokratikusabb északi, nincsenek nagy hegyek változatos talajokkal fedve. De pompás bortáj a déli parti bortáj, ahol fehérek és vörösök egyaránt győzelmesen vonulnak fel több támaszponton is, melyek közül a legfontosabb alighanem a Légli Ottó csaknem húszhektáros bázisa, az illatos, tartalmas fehérborok Mekkája. 1982-től különül el önálló entitásként a Balatonboglári, azelőtt Dél-Balatoni borvidék, hol löszös-vályogos-homokos-barna erdőtalajos izékbe kapaszkodnak a tőkék, na és itt tombol, őrjöng és viharzik a hamar felmelegedő déli parti nagy víz is az ültetvények lábait nyaldosva mintegy.
Megint a címke (világos zöldesfehér; fehérbe hajló világoszöld; zöldbe hajló fehérbe hajló világos zöldesfehér?) elegáns szépsége, üdítő a sokszor szép borokat elcsúfító címkék között, mely jelenség arra a tragikus félreértésre vezethető vissza, hogy sok, amúgy kiváló borász valamilyen érthetetlen oknál fogva biztos benne, hogy ő ért a címkékhez is – nos, ez nincs mindig így… És ez nem csak szépérzékünket sértő fenomén, hanem financiális kérdés is, amennyiben a vevő inkább vonzódik a szép, szellemes, a bor beltartalmi értékeit kifejező, művészi címkéhez, mint a lehánytforma színű, címerpajzzsal felvértezett fogyasztó-riasztó hülyeségekhez…
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
