Sem elvben, sem gyakorlatilag nincs akadálya Tom Cruise kívánságai teljesítésének. Beindult a gépezet, mindenki egyre jobban és Amenábarnál jobbnak érezte magát. Rendezőnek sikerült megnyerni Cameron Crowe-ot, aki ugyan még soha nem csinált filmet más forgatókönyvéből, viszont már rendezte Cruise-t (Jerry Maguire).
Az elég viccesen hangzik, hogy valaki jó dolgában nem tudja, mit csinál, de ettől még tényleg van ilyen. David Aames (Cruise) gazdag, borzasztó jóképű, teljesen fitt, bőkezűen finanszírozza a barátai hóbortjait, és persze a város legjobb nője (Cameron Diaz) is az övé. Egy nap azonban rá kell döbbennie, hogy túltervezte saját magát, boldogságának földi léptékei vannak, következésképpen ha igazán boldog akar lenni, vissza kell térnie a Földre. Már későn? Még időben? David Aames egyetlen pillanat alatt elveszíti mindazt, amiért korábban érdemes volt élnie, viszont a párhuzamos világban csatlakozhat a valódi énjéhez. Itt tudatos csúsztatás történik, ez az a pillanat, amikor a tér és az idő elmozdul egymástól. David megtalálja a valóban szerethető lányt (Penélope Cruz), visszakapja a régi arcát, és egyre inkább elhiszi, hogy az idő a “szünet” gomb megnyomásával bármeddig megállítható. Közben közepes hatékonyságú moralizálgatás történik munkáról, barátságról, szerelemről, féltékenységről, álomról, valóságról, becsvágyról, méghozzá abban az erőteljes stílusban, amely a popkultúra élmezőnyében munkálkodó Crowe-nak a legjobban megy.
A Vanília égbolt pontosan olyan, mint az a felejthetetlen sláger, amelyet a dupla nagylemez rengeteg felejthető száma közül kell kihámozni. A film nyilván felbosszantja majd a Nyisd ki a szemed barátait, tovább hergeli Cruise ellenségeit, de azért az nagyon imponáló, hogy Hollywood a másolatról is bebizonyítja: ez az eredeti.
Vanília égbolt – Vanilla Sky, 2001. Színes, amerikai film. Rendező: Cameron Crowe, operatőr: John Toll. Főszereplők: Tom Cruise, Penélope Cruz, Kurt Russell, Cameron Diaz. Forgalmazza a UIP-Duna Film.
