A kísérleti közgazdaságtant művelő kutató, Ernst Fehr szerint az “érzelmileg vezérelt altruizmus” következtében az egyének a hétköznapi interakciókban hajlandók a közgazdasági racionalitás alapján megmagyarázhatatlan költségeket vállalni annak érdekében, hogy megbüntessék a “potyautasokat”. Ez az elnevezés azokat jelöli, akik anélkül próbálják élvezni a csoport együttműködésének eredményét, hogy hozzájárulnának létrehozásához.
Potyautasok
A mindennapi életben a legtöbb emberi interakcióban egyszerre van jelen a versengés és az együttműködés. A kutatók által modellezett egyik legegyszerűbb ilyen szituációban négy játékos alkot egy csoportot. Induláskor mindegyiküknek 20 dollárja van, megtarthatja vagy befektetheti egy csoportprojektbe. Miután a játékosok megtették befektetéseiket, a játék vezetője minden egyes befektetett dollárra 1,6 dollárt fizet, az egész összeget pedig egyenlően felosztja a csoport tagjai között.
Így ha a csoportból csak egy személy fektet be, mondjuk egy dollárt, akkor csupán 0,4 dollárt kap vissza. Ezért egy racionális és önző egyénnek nem áll érdekében befektetni, a maga szempontjából sokkal racionálisabban cselekszik, ha a potyautas stratégiát követi, vagyis egyszerűen megpróbál hasznot húzni mások befektetéseiből.
Ha viszont minden játékos befekteti mind a 20 dollárját, akkor fejenként 32 dollárt kapnak vissza, vagyis a teljes kooperáció igencsak kifizetődő. A dilemmát rendszerint a játék megindulása előtt tudatosítják a játékosokban.
A játék egyik változatában a játékosok névtelenül és egyidejűleg teszik meg befektetési tétjeiket. Fehr kísérletében az első körben a játékosok, bár tisztában voltak a potyautas stratégia racionalitásával, átlagosan 10 dollárt fektettek be. A potyautasok tevékenysége miatt azonban az együttműködés gyorsan összeomlott. A hatodik körre az átlagos befektetési összeg 4 dollárra csökkent.
A büntetéstől való félelem
A játék egy másik változatában Fehr lehetővé tette, hogy a játékosok – bizonyos költséget vállalva – megbüntessék csoportjukban a potyautasokat. Minden játékosnak körönként fel kellett fednie, hogy mennyit fektetett be. Ha valaki elégedetlen volt valamelyik társa befektetésével, megbüntethette három dollárra, ám ennek a költsége a büntető számára egy dollár volt.
A büntetéstől való félelem hatására az átlagos befektetés ebben a játékban mindig magasabb volt, mint az előző típusban, és a hatodik körre elérte a 16 dollárt. Ebben azonban még nincs semmi újdonság. Régi közhely, hogy a társadalmi nyomás kiutat kínálhat az olyan szituációkból, amelyekben az egyéni racionalitás kollektíve katasztrofális eredményhez vezet.
Továbbá a büntetés aktusa sem tekinthető altruista cselekedetnek: a potyautas megbüntetéséért költséget vállaló egyén – mivel a játék ismétlődik – egyszerűen befektet a játékostársak oktatásába, a jövőbeni nagyobb kifizetések reményében.
Az édes bosszú
Az igazán meglepő eredményt a kutató akkor kapta, amikor körönként változtatta a csoport összetételét. Ezzel az eljárással elérte, hogy senki ne találkozhasson kétszer ugyanazzal a potyautassal, és azt se tanulhassa meg, hogy kikben bízhat.
Bár ekkor semmilyen anyagi hasznuk nem származott belőle, a játékosok közül sokan költséget vállalva megbüntették azokat, akiket megkísértett a potyautas stratégia. A kísérlet alanyai altruista cselekedetükre egyszerűen azt a magyarázatot adták a kutatónak, hogy kifejezetten dühítették őket a potyautasok.
Mindez a kutató szerint azt bizonyítja, hogy a fair play-t az emberek jelentős része fontosabbnak tartja az önérdeknél. De nem valamiféle elvont igazságosságeszme mozgatja őket, hanem a harag, illetve az igazságosságosztás okozta érzelmi kielégülés. “Az emberek azt mondják, hogy szeretnek büntetni” – idézte a Nature Ernst Fehr kijelentését.
