A tévedéseket nem a filmekben kell kiigazítani, elvégre minden film csak egy lehetséges jó változat, így Joseph Vilsmaier más módszerhez folyamodott. Olyan filmet készített, amelynek a hőse kísértetiesen emlékeztet Marlene Dietrichre. A feladat nem tűnt egyszerűnek, mert az 1930-ban bemutatott Kék angyal című filmmel berobbant színésznő sztárnak is rendhagyó volt: bálványként ünnepelték, de ebben éppen az elérhetetlenség, a megérinthetetlenség volt a legjellemzőbb. Legfeljebb körül lehetett járni és csodálni, mint egy popsztárt, aki minden idők legsejtelmesebb dalát, az Ich bin von Kopf bis Fuss auf die Liebe eingestellt énekelte.
Az igéző testű, jéghideg vampot, a félig lehunyt szempillákkal álmodó cilinderes Istennőt és a valódi Marlene közmondásos zárkózottságát a rajongók soha nem tudták ugyanabba a kirakós játékba illeszteni, most azonban megkapjuk a választ. A háttérben ott van a történelem, a megvásárolhatatlan Dietrich és a kikosarazott nácik küzdelme, de teljesen nyilvánvaló, hogy mindenre a szerelem, a földöntúli, beteljesületlen szerelem a magyarázat. Dietrich, akit Josef von Sternberg fedezett fel, csinált meg – Gary Cooper és a férje, Rudolf Sieber mellett vele is összehozták – csak a nélkülözhetetlen férfi volt az életében. A háborún, az érdekeken, a szerepeken, sőt, a házasságán is átlépő szerelmi kapcsolat, amiért érdemes volt élni, Marlenét egy porosz tiszthez, bizonyos Karl Seidlitzhez fűzte. Vilsmaier filmje (kor)dokumentumnak is jó, de még jobb szappanoperának, amelyet a kifogástalan szereplők, főleg a Marlenét játszó Katja Flint és a Karlt alakító Heino Ferch kettőse tesz élvezetessé.
Marlene – Marlene, 2000. Színes, német-olasz film, 132 perc. Rendező-operatőr: Joseph Vilsmaier. Főszereplők: Katja Flint, Herbert Knaup, Heino Ferch. Forgalmazza a Best Hollywood.
