Már az InterPicin is jó utazni ia Nyugati és Piliscsaba között, általában sok rokonszenves fiatal vesz körül. Pont olyanok, mint a régmúlt időkben az egyetemi hallgatók (így szép hívni őket). Elevenek, de nem terpeszkednek szét, ahol épp vannak, olvasnak-jegyzetelnek a vonaton, normális hangerővel beszélgetnek. Nem mulyák, de nem is agresszívek; szeretem így látni az ifjúságot. Honnét ez a régi típusú (de nem avítt!) fiatal raj? A piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem campusáról.
Mint a mesében, úgy nőtt ki az elmúlt évtizedben ez az egyetem a semmiből. Elkezdték alapozni-ácsolni a Kós Károly ihlette makoveczi iskola építészei a termésköves-gerendás, népies-csúcsíves, megbillent-kupolás (pisai nincs, de csabai ferdekupolánk már van), néznivaló épületeket, és hamarosan pezsgő élet termett a régi-új Pázmányon. Meg tudás. Meg stílus. Igazi egyetemi “campus”, ami itt született. (Az eredeti latin szó mezőt, térséget jelent.) Igen, egy hatalmas térség a pilisi völgyben, annyi szellősen szabad területtel és zölddel, amennyi csak lehetséges, elszórva az épületek, és fiatalos nyüzsgés mindenütt. Azt mondják, egy ház akkor él, ha be van lakva. Hát ez a campus pompásan be van lakva! Elragadtatással nézem e nagyvárosi tülekedésen, emberszmogon kívüli egészséges, szabad egyetemi bozsgást. Nem tudom megmagyarázni, pontosan miért, de azt a fajta felszabadult és felvilágosult neokatolikus szellemet érzékelem itt, mely a katolicizmus legfőbb vonzereje (lehetne!).
Nemrég fedeztem fel, hogy van itt egy Zakeus Étterem, a campuson belül. (Zakeus az a vámszedő, aki kis termete miatt felmászott egy fügefára, hogy láthassa a Jerikón végigvonuló Jézust, s akit ezért Jézus kiválasztott vendéglátójának.) Barátságos épület, szemgyönyörködtető gerendázattal belül. Rokonszenves megoldás, hogy az önkiszolgáló diákmenza is itt működik, semmi szegregálás, ami egyfelől méltóképpen demokratikus, másfelől diszciplináló: a fiatalok úgy étkeznek, viselkednek, ahogy a hely szelleme sugallja, és tökéletesen beilleszkednek a komolyabb pénzt költő külső vendégek sorába (vagy fordítva). Egyetlen különbség a nagyon udvariasan szolgáló pincér, az egyszerűen, de ízléssel terített asztal, és a bőséges kínálatú étlap. (Bár én leginkább azt a sötét dinsztelésű, felséges illatú káposztás cvekedlit kívántam meg néhány diáktányéron, az önkiszolgáló részlegből, de sajnos addigra elfogyott!) Viszont ettünk spárgát csőben sütve (a remek zöld spárgát túlságosan elnyomta a ráterített sajtos-tejszínes fedél), azután egy kifogástalan citromos vadragulevest, majd egy tekintélyes lazacszelet steaket
a Hudson-szurdokból, pirosra rostolva, és elképesztően jól illett hozzá a rafinált mustármártás. Elköltöttünk még egy Eszterházi (vajon jól írják?) tűzdelt őzfilét, savanykás-pikáns mártással. Ez végre ama igazi vadmártás íz, melyet manapság az édeskés, sárgarépa-túlsúlyos vadmártások közepette hazai vendéglőkben oly ritkán találni! A “Derelye másképpen” (nem főzzük, de sütjük) sajnos leginkább azért más, mert hozzáillő szilvalekvár vagy túró helyett szörnyű vegyesíz van benne. Némi forró fagylalttal vigasztalódunk. A borválaszték jó, egyedül a György Villából hatféle kínálja magát. Jó itt enni: az ember ráadásként még fiatalodik is ebben a környezetben.
