Beültünk négyesben a történelmi terembe, és szép kerek asztalt kaptunk. Diskuráló asztalt, ami nálam már fél győzelemnek számít, mármint a vendéglátó fél részéről. Természetesen jártam itt többször is az elmúlt évtizedekben, nagy intervallumokban elosztva, úgyhogy körül kellett nézni, van változás bőven. Ahogy így bámészkodtam, kezemben az étlappal, éreztem, hogy a falba épített, kivilágított tárló üvege mögül valaki néz. Visszanéztem: hát az Öregúr szögezi rám átható tekintetét! (Az Öregúr nálam vagy a Jóistent jelenti, mondjuk a Michelangelóét a Sixtusi-kápolnában – vagy Görgey Artúrt, akihez apám még kijárogatott Visegrádra.) Szóval ott tapadt a kirakatban az Öregúr, szép régi metszeten, Damjanich társaságában, és nézett. “Köszönöm, jól vagyok. És Artúr bácsi? Én is megvolnék, fiam most, hogy már nem ordítoznak rám árulót.” Így elbeszélgettünk, rendelés előtt. Közben pedig néztem a történelmi kirakatot. Szép és hiteles gyűjtemény: pisztolyok, kardok, 48-as csákó, a 12 pont, Bach-korszakbeli konspirációs óntányér, és még sok minden. Egy másik vitrinben a Pilvax-család relikviái, de mindenekelőtt a Nemzeti dal legelső nyomata, alatta Petőfi keze írása: “Az 1848. márczius 15-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélegzete – Petőfi Sándor.” De szép, de fölemelő! Hódolat a Pilvax jelenlegi működtetőinek.
Persze azért nézzük meg azt is, mit eszünk? A régi Pilvax földerengő hátterére nyomott ízléses étlap rövid történeti áttekintéssel kezdődik (csak amennyi nem veszi el az étvágyat), idézve például a Pesti Napló 1842. október 16-i számából, miszerint Pilvax Károly úr “valódi italokkal és pontos szolgálattal s tisztasággal törekedik minden óhajtásnak megfelelni”. Ez ma is megvan. Maximális a figyelmesség, még az asztali morzsaseprő és a lapát is folyamatosan működik. (Utoljára anyám ebédlőjében láttam ezt, nem puszta dekorációként, hanem használatban.) Előételnek nem hat rosszul a fekete és vörös kaviár jégágyban, egy pohár jeges vodkával. Sem a hideg tokaji libamáj mazsolás cipóval. A vőlegényleves osztrák színész barátainknál aratott osztatlan sikert, nálunk a narancsos vadkacsaleves (melyhez csupán annyi a javaslatom, hogy érdemes volna a bőségesen adagolt vadkacsadarabkákat enyhén odaégetni, az egész még karakteresebb lehetne). Aztán halakat ettünk. A harcsafilé roston nagyon ízletes, de sajnos olajban tocsogott, kár érte. A citromfüves-mandulás pisztráng kifogástalan. Ám az abszolút csúcsot a tejfölös harcsapaprikás jelentette szalonnás daragaluskával: osztrákjaink kéjes sikkantásokkal habzsolták. Mindezt pompás Juhfarkkal öntözgettük, a György Villából. Szívem szerint mákkal töltött palacsintával zártam volna az egészet, forró szilvaöntettel, de ezt túl nehéznek találtam így estére, úgyhogy csak egy kellemesen könnyű somlói galuska tett pontot a vacsorára.
Környezet: történelmi, mégsem áhítatos
Kiszolgálás: tökéletes
Előételek: 800-2400 forint
Levesek: 480-580 forint
Főételek: 1600-3600 forint
