Az egyszer már publikált írásmű közzététele az interneten a szerzői jogról szóló, 1999-ben módosított törvény betűje szerint másodközlésnek számít. Az erre vonatkozó alapszabály roppant egyszerű: amennyiben a szerződő felek a világhálón való terjesztésre is kiterjesztik jogviszonyukat, akkor az a szerződés tartalmától függően éppúgy lehet szerzői díjas, mint ingyenes.
A kiadók szeretik az ingyenes címszó alá pakolni olyan eseteket, amikor egy nyomtatott vagy már egyszer felhasznált, publikált sajtóterméket elektronikus változatban, jobbára a saját honlapjukon tesznek közzé. De mivel a jogviszony létesítésének egyik feltétele az erre vonatkozó megbízási-felhasználói szerződés aláíratása is, korántsem magától értetődő, hogy a már publikált írás minden további nélkül felhasználható a kiadói honlapon.
A szerződő feleken az írásmű szerzőjét és a tartalomszolgáltatót értjük, a gyakorlatban azonban gyakran bekerül e körbe egy harmadik szerződő fél is, az internetszolgáltató, amely többnyire a tartalomszolgáltatóval kerül szerződéses viszonyba (miután az megkötötte szerzői jogi szerződését a szerzővel). Az első látásra egyszerűnek tűnő képletet következésképp az bonyolítja, hogy gyakran nem egy és ugyanaz a nyomtatott és a digitális újság, folyóirat tartalomszolgáltatója. Ilyen esetekben a hozzáférés- vagy internetszolgáltató másodlagosan felel a megjelenésekért.
Óvatosan archiváljunk!Az archiválás szabályai semmiben nem különböznek az újraközlésétől, azaz hasonlóképp feltétele a szerző és a tartalomszolgáltató közti szerződés létrejötte. Úgyszintén lehet ingyenes vagy jogdíjas a felek közti megállapodás függvényében.
Nem volt még szerzői peres ügy
Szerzői jogdíjköveteléssel mint kártérítési igénnyel lehet fellépni a szerzői jogviszony létesítése nélkül megvalósult másodközlés észlelésekor. Bizonyos esetekben pedig a személyhez fűződő jogokra való hivatkozással követelhető elégtétel az eset körülményeitől függően – a mű csorbítása, torzítása, félreértelmezése, valamilyen módosítása során. Ilyenkor általában a szokásos jogdíjat szabják ki, mint minimális kártérítési összeget.
Amennyiben mérni lehet a mű felhasználásával elérhető eredményt, akkor annak bizonyos százaléka jelentheti a kártérítés összegét. Az internetszolgáltatásoknál elsősorban a közvetett formában megjelenő reklámbevételekre kell itt gondolnunk. Az eddigi gyakorlat azonban leginkább a színházi vagy könyvkiadói jogdíjakról és jogkövetelésekről tud. Reklámbevételek híján is kellene kártérítést fizetni: ilyenkor áll fenn az elvben természetesen létező, a gyakorlatban azonban alig ismert úgynevezett átalánykár. Irányadó összeg nincs, mivel bírósági ítéletek e területen még nem születtek.
A helyzet fonákja, hogy egy-egy szerző egy-egy írása nem képvisel általában akkora értéket, amiért érdemes lenne perre menni. Nem beszélve a hazai munkaügyi tapasztalatokról, amelyek szerint a többnyire kiszolgáltatott helyzetben lévő dolgozó nem akar ujjat húzni munkáltatójával – tartva az elbocsátástól.
Sok lúd disznót győz?1993-ban hat szabadúszó újságíró, élen Jonathan Tasinivel, az amerikai újságírók országos szövetségének elnökével, beperelte a The New York Times, a Newsday, a Time és más újságok kiadóit. A per tárgyát azok a cikkek képviselték, amelyeket a kiadók változatlan formában szerepeltettek elektronikus archívumukban, ezért azonban nem fizettek semmilyen honoráriumot, sőt még engedélyt sem kértek. Hasonló peres eljárást kezdeményeztek az angol-holland Reed Elsevier tulajdonában lévő Lexis/Nexis adatbank és a dokumentációkat CD-ROM-ra vivő University Microfilms International vállalat ellen. Az újságírók az 1976-os szerzői jogi törvényre hivatkoztak, amely szerint ellenkező nélkül a szabadúszók nem vesztik el szerzői jogaikat, még akkor sem, ha egy kollektív termék (újság, enciklopédia) kiadója rendelkezik a teljes mű szerzői jogával. Az elsőfokú tárgyalást 1997. augusztusában tartották – ez után úgy tűnt, az újságírók állnak vesztésre, mivel a manhattani bíró a kiadók javára döntött. Két évvel később azonban a fellebbviteli bíróság már az újságíróknak adott igazat. Az ügy ezután a legfelsőbb bíróság elé került. Úgy fest, a procedúrának csak vesztesei lehetnek, mivel a kiadók ügyvédei most már azzal fenyegetőznek, hogy inkább törlik a laparchívumokból a szabadúszók cikkeit, semhogy fizessenek.
Világhálón csak világnyelven
A magyar szerzőknek aligha kell attól tartaniuk, hogy anyagaikat viszontlátják egy idegennyelvű honlapon – tekintettel arra, hogy a magyar semmiképpen nem nevezhető világnyelvnek. E vonatkozásban a zenei műveknél merülnek fel rendkívül nehéz jogi és jogérvényesítési kérdések. De a zene interneten történő felhasználása alig éri el az 1 százalékot.
(Olvassa el korábbi cikkeinket a Napster kálváriájáról:
•Bartelsmann-Napster együttműködés >>
•Napster: “Most már kikapcsolhatja a számítógépet”>>)
A világon egyelőre csak kialakulóban van a másodközlések internetes műfaja. Nincs kitaposott ösvény sem a jogalkalmazók, sem a szerzők és a kiadók előtt.
Az Egyesült Államokban friss találmánynak számít, noha évek óta létezik az úgynevezett clearing-house intézménye. Ez olyan központi jogkezelő szervezet, amelynél a cikkek megjelentetéséhez egyenként kell engedélyt kérni, pontosabban díjat fizetni. A fénymásolás őskorszakában merültek fel először ezek a jogos igények, s szülték újra őket az internetes közlések. Különösen komoly árat kér (és egyelőre legfőképp csak erre szakosodott) a clearing-house a természettudományi-orvosi-szakmai folyóiratokban megjelent cikkek internetes közléséért.
Zavaros hazai gyakorlat
Vitathatatlan, hogy nálunk is lenne létjogosultsága egy ehhez hasonló intézménynek, noha tisztán kell látnunk: az internet-éra legelején tartunk. Megtört a kezdeti lendület, a reklámbevételek nem érték el a kívánt szintet, egyelőre nem alakult ki a stabil fizetőképes kereslet ezen a piacon.
(Olvassa el cikkünket: Az e-forradalom elmarad >>)
A nálunk kialakult gyakorlat szerint az internetszolgáltatók java oly módon tartalomszolgáltató, hogy barterszerződéseket köt egy-egy kiadóval, szerkesztőséggel, így azok anyagait változtatás nélkül átveszi, cserébe saját információs szolgáltatást nyújt. Ám épp az internetre vonatkozó szerzői jogviszony általános elterjedtségének hiányában, illetve precedens értékű peres ügy híján a hálóra került vagy egyszer már publikált írásművek egyelőre nem képviselnek olyan értéket, amely megakadályozná a szolgáltatókat abban, hogy másolják, többszörözzék őket. Ezért korántsem ritkák a következmény nélküli jogsértések.
Létezik azonban egy viszonylag jól szabályozott terület is: ez az elektronikus könyvtár, ahol mind a szerzői jogviszonyok, mind a letöltési-fizetési paraméterek rendezettek. Ez a fajta könyvkereskedés azonban még gyerekcipőben jár, nincs rá fizetőképes kereslet, sem érdeklődés iránta. A kezdeményezések között tartják nyilván azt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által támogatott programot, amelyben régi magyar írásos emlékeket digitalizálnak, s ennek alapján kezdődött meg a 15.századi Thuróczi-krónika felvitele az elektronikus könyvtárra.
A cikk elkészítésében Gyertyánfy Péter, az Artisjus szerzői jogvédő iroda főigazgatója volt segítségünkre
