Amikor ezt a kaja (de nem Ibrahim) króinikát írni kezdtem, azt mondtam, csak akkor érdekel a feladat, ha nem pusztán az evésről szól, hanem evéskultúráról, ízlésről, tradícióról, viselkedésről, múltról, városról, és mindenekelőtt a vendéglátás művészetéről, melyet bunkókorunk porig rombolt. Ugyanígy elhatároztam, hogy miután a fejem nem káptalan, és nem csak arról írok, amit eszem, hanem a kínálatról általában, valamint az árakról, ehhez viszont étlapra van szükségem – tehát ahol olyan kicsinyesek, hogy nem adnak hazavitelre étlapot vagy étlap másolatot: arról az étteremről akkor sem írok, ha a párizsi Ritzről van szó. Ez alapkérdés – akárcsak a hűtött Unicum -, ettől nem tágítok.
Néhány hete írtam az Andrássy úti MÚOSZ-székházban hagyományosan működő étterem megújulásáról – Média Club -, és elégedetten konstatáltam a minőségi ugrást. Viszont egy ugrásra innét, a Bajza utca és a Benczúr utca sarkán működik pár éve a szuterénben a Camelot Étterem. Szegény Camelot, gondoltam, jól fel kell kötnie a gatyáját, hogy ilyen közel egy főútvonalon működő jó étteremhez, talpon maradjon. Vajon mit nyújt az életben maradásért? Nézzük meg, hátha írhatok róla valami jót, segítsünk a hátrányos helyzetű Camelotnak.
Belépésünkkor jókora japán csoport evett egy hosszú asztalnál. A másik hosszú asztal megterítve várt, később foglalta el egy hangos német csapat. Először el akartak küldeni bennünket, ilyen zsíros csoportok mellett nem üzlet két nyavalyás vendéggel bajlódni. Csakhogy engem nem könnyű elküldeni valahonnét, úgyhogy végül azért is megebédeltünk. Bár ne tettük volna. Ilyen gyengét ilyen drágán alig ettem még. Végül étlapot sem adtak, nyilván államtitok. Ennyiben maradtunk.
A pasaréti Vasas-pálya nekem legenda. Itt nem teniszezhettem gyerek- és ifjúkoromban, mert a történelmi helyzet – azaz a negyvenes-ötvenes évek – nem kedveztek az én teniszezésemnek. Itt próbálkoztam, immár ötvenesként, behozni a mulasztottakat. És itt kaptam minden egyes próbálkozás után úgynevezett teniszkönyököt, így hát hamarosan feladtam a kísérletezést. (És még mennyi mindent az életemben, ami behozhatatlan!) De legalább a lányom ide járt. Majd az unokám. Legfőbb ideje tehát, hogy teniszezés helyett legalább egy jó egészségtelen étkezést hajtsak végre itt, a Vasas Étteremben.
Jelentem, végrehajtottam. Írnék is róla szívesen. De hogy mit írnék, azt sajnos nem árulhatom el, mert komoly harcok árán, elárulván a sajtónyilvánosság propagandalehetőségét is, nem sikerült étlaphoz jutnom. Főnöki, igazgatói (államelnöki?) telefonok jöttek-mentek, de az értékes egyiptomi papirusztekercsek kiadására nem kaptak engedélyt az egyébként mindent elkövető, rendkívül udvarias pincérek. Minthogy kénytelen vagyok tartani magamat saját szabályzatomhoz: ezennel tehát megírtam, hogy nem írok a Vasasról.
Kiszolgálás: udvarias
Vezetés: udvariatlan
