Fővárosunk, ez a bűzhödt ékszerdoboz, mindent kínál, ami szép, ami jó, ami csúf, ami rossz. Kínál Várnegyedet és Gellérthegyet, Bazilikát és Hősök terét, Andrássy utat és régi Óbudát, Duna-partot és budai hegyvidéket. Azután kínál egykor gyönyörű házakat ocsmány állapotban, Patyomkin-homlokzatot nyomorudvarokkal, közlekedési embóliát, füstokádó roncstelepi teherautókat, sok mocskot az utcán, elhanyagolt zöldet (inkább szürkét) a tereken, sok kellemetlen embert. És türelmetlen zónákat. (E tutyimutyi gyávasággal kezelt kérdés szégyenletes főpróbája most zajlott le Mogyoródon: az álszent New York-i egyezménynek – mindig erre hivatkoznak a tehetetlen hazai illetékesek – vajon megfeleltek a szörnyű szex-budik?) Egyszóval Budapesten minden van, mint a világ nagyvárosainak túlnyomó részében, csak talán az arányok picikét ázsiaiabbak a kelleténél. Mégis szerelmesek vagyunk – legalábbis én az vagyok – e városba, mely nekem az anyaföld, véletlenül aszfalttal burkolva.
Amikor külhoni vendég állít be, félresöpörve minden vitriolos kritikát, azon nyomban lángoló patrióta lesz az ember, valamint büszke cicerone, és természetesen a gyönyörű Budapestet mutogatja. Az ókori Rómában is nyilván a Forum Romanummal büszkélkedtek, és nem a katakombákkal. Megjött tehát az aktuális nyári vendég, történetesen osztrák operaénekesnő. Nem igazán idegen (melyik osztrák az, a közösen lehúzott évszázadok után?), járt már itt, nem sznob, ismeri a helyzetet. De azért igyekszik az ember, hogy most is lehetőleg minél több jó élményt vigyen haza. Opera, színház, Vár, élménymedence az új Lukácsban, most már a Westend City Center is sorra kerül. Meg az elmaradhatatlan solymári Aranykorona, ahol az élménymedencénél is kellemesebb az élmény. Aztán volt újjávarázsolt, szépséges Szépművészeti Múzeum, a Klee-Tanguy-Miro kiállítással. Utána kellemes lötyögés a Városligetben. Át a tó hídján. És akkor hirtelen nagyon forró lett a délután. Kéne egy pofa sör. “Nézzétek! Milyen elragadó” – mutat az operaénekesnő egy tóba nyúló teraszra. Ez az! Odasétálunk: Robinson Étterem.
“Mit segíthetek?” – kérdi egy pincér. “Semmit sem segíthet, rendelni fogunk!” – feleltem, mert gyűlölöm a magyar éttermekben, üzletekben a karitatív segélynyújtási akciókat. “Étkezés lesz?” – kérdi. “Lehet, hogy az is lesz, de mindenekelőtt sör lesz! Ott a tó partján!” – mondom. “Ott csak étkezni lehet, italt itt tessék fogyasztani!” – mutat egy sötét előtérre. “De mi a tópart miatt jöttünk ide! Talán később majd eszünk is valamit. Oda ülünk, a teraszra!” – mondom. “Nem lehet! Azt csak hatkor nyitjuk, fél óra múlva!” – hangzik a válasz.
Ekkor szólalt meg a vendégünk. Telitalálat: “Hagyd! Ez föltehetőleg az utolsó NDK étterem!” (Emlékeznek még, utazó magyar honfitársaim? A néhai NDK-ban kellett sorba állni a működő öt asztalért, miközben a többi huszonöt üresen állt.) Kifordultunk az egyébként szintén üres Robinsonból. Persze, hogy üres, ha elkergetik a vendéget.
Tessék? Hogy milyen a Robinson konyhája? Mit tudom én! Nem nagy a valószínűsége, de még az is lehet, hogy jó. Csakhogy ezek után kit érdekel?
