Végre egy film, ami Hollywoodban készült, és egyúttal visszafordíthatatlan események is akadnak benne. A film vége előtt valamivel ugyanis meghal Robert De Niro, aki a főszereplő rendőrnyomozót alakítja. Ha bárki elmereng a történeten, könnyedén ráeszmélhet arra, hogy egy modern sztíra és egy régimódi tanmese elegyül az alkotásban. Valaki szerint “tök jó”, valaki egy nagy marhaságnak tartja. Talán semmi sincs hiába, úgyhogy maradjunk a “tök jó”-nál, ha azt vesszük, hogy kis túlzással hitelesen ábrázolja azt a betegessé fajult mechanizmust, amely az amerikai hírszolgáltatókat jellemzi.
A történetben – amelynek vászonra álmodása egyébként igencsak kuszára sikerült – számos egymástól teljesen különböző emberi sors bukkan fel időről-időre, majd tűnik el az élet törvényszerűségének megfelelően. Eddie Fleming (Robert De Niro) életútja tipikusan ábrázolja a hétköznapiság kegyetlenségét. Az emberek esetenként híresek is lehetnek, de ez mit sem számít, mert jön két nagyravágyó gyilkos, akik gátlástalanul filmre veszik a halálát. Hiába is gondol a néző arra, hogy épp akkor toppan be valaki, hogy megakadályozza a gyilkosságot, nem, a sors már mindent előre elrendezett. De Niro film szerinti barátnője egy attraktív, bár igen nagyravágyó riporterő, aki minden szaftos sztorira ugrik ha kell, így saját partnerét is kameravégre kapja, ha éppen arról van szó. Az ő történetének igen durva momentuma az, amikor Fleming meghal, és ő ugyanolyan rezzenéstelen arccal jelenik meg az ügy folytatását jelentő további események helyszínén, hogy forgasson. Közben pedig ki sem derül, hogy vajon tudta-e: Fleming halála előtt arra készült, hogy megkérje a kezét.
Ahogy minden hazai médium hirdeti, a filmben megjelenik Dobó Kata is, és hiába csak 3 másodpercet kapott, így is sztárolják. Viszont azon kívül, hogy az eredeti, angol nyelvű utószinkronnál az ő hangját használták fel ahhoz az egy mondathoz, más pozitívum nem igazán hozható fel Kata mellett. Bár az is tény, hogy e kis beugró nem volt valami hálás epizódszerep.
A film egyik igen érdekes felvetését azonban az az szereplő testesíti meg, aki az erőszakellenességet hirdeti, de hatalma végeredményben csak saját irodájának faláig ér el. A hajsza, amint belebonyolódik a média hatalmát sugárzó információharcba, tulajdonképpen inkább a tengerentúli nézőknek szolgál realitással, kevésbé Európában honos problémákat vet fel. Mindenesetre, aki érdeklődik a média ereje és bárminemű megnyilvánulása iránt, ne szalassza el, aki viszont sokkal inkább az öreg kontinens polgárának érzi magát, és megnézi, készüljön rá, hogy sok fenntartással élhet az alkotással kapcsolatban.
