Persze, ha ez igaz lenne, nem lenne sok értelme a művet hangsúlyosan d-moll szimfóniának nevezni, különösen úgy nem, hogy Franck annyit kalandozik benne a hangnemek között, hogy gyakorlatilag bármilyen hangnemi megjelölés érvényes lehetne a szimfóniára. A valóságban azonban írt Franck egy másik szimfóniát is, még tizenkilenc éves korában, amit ugyan soha nem játszanak el, de mégis jobb a békesség. Az G-dúr, ez, jobb híján, d-moll.
Rögtön két kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon miért ez a hangnembéli vállalkozó szellem, miért ez az kissé rendetlen kompozíciós technika. A magyarázat meglehetősen kézenfekvő Franck elsősorban orgonista volt, orgonajátékot tanított a Conservatoire-on, meg ami ezzel jár: improvizációt. A rögtönzési kedv az, amely a hosszabb lélegzetű, egyáltalán nem rögtönzés jellegű munkáin is átüt. Franck kóborol a zenében, színezget, keresgél, mint a jó orgonista, aki lenyomja a billentyűket, és hagyja, hogy a hangok vezessék tovább. Ezért van a d-moll szimfóniában is annyi üresjárat, ezért a tematikai monománia, egy téma az első tételben, egy a másodikban, és a kettő együtt a harmadikban. Sajnos a témákban magukban kevés az eredetiség, az első tétel olyan, mintha Liszttel áthatott Beethoven lenne, a második Brahmsra hasonlít, de nem lehet mindenki géniusz.
A második kérdés ebből fakad: ha Franck ennyire kétes fazon, miért játsszák még mindig a szimfóniáját. Van erre egy egyszerű válasz: mert a d-moll szimfóniát jó hallgatni, hát még milyen jó lehet előadni. Meg kellenek ezek a különálló emberek, akik nem olyan nagyok, mint Bach, nem oly lángolóak, mint Beethoven, nem annyira újszerűek, mint Debussy, csak éppen hozzátesznek valamit a zene történetéhez. Nem egy fejezetet, csak egy sort, egy epizódot, egy sehová nem vezető utcát.
