Itthon még mindig vajmi keveset tudunk a hírneves sajtócézárról, Joseph Pulitzerről, akinek kimagasló szerepe volt az amerikai zsurnalisztika megújításában. E rendhagyó személyiséget borító homályt oszlatja el Csillag András érdekes könyve, amely fő témáján túl betekintést enged a korabeli sajtótörténetbe, továbbá az Egyesült Államok századforduló körüli, nem túl dicső történelmének néhány fejezetébe is.
A makói zsidó családból származó, 1847-ben született Pulitzer József kalandvágytól fűtve 17 éves korában kivándorolt az Újvilágba. A polgárháború utolsó évében odaérkező fiatalember rövid katonáskodás után a német emigránsok fővárosába, St. Louisba költözött. Ott kezdődött a nincstelen, alkalmi munkákból élő, angolul még nem tudó ifjú kalandos pályája. Egy helyi lapnál riporterkedett, jogászi képesítést szerzett, s húszévesen amerikai állampolgár lett.
Sajtó és politika
Az amerikai demokrácia elkötelezett híveként hamarosan belekóstolt a politikacsinálásba. A nagyra törő, tehetséges hírlapíró sikereit legfőképpen vitathatatlan érdemeinek – és persze a szerencsének is – köszönhette. Mindössze harmincéves volt, amikor megszületett máig létező első újságja; a St. Louis Post Dispatch címet viselő lapot azzal a nem titkolt céllal indította, hogy saját orgánuma révén is befolyásolni tudja a politikát.
Évek múlva írta: “nem a tulajdonlás, hanem a politika volt a szenvedélyem (mint) a szabadságért és az igazságosság eszméiért folytatott politikai tevékenység”. Ez a magasztos szándék vezette, amikor 1883-ban áttette székhelyét New Yorkba, s ambícióval, valamint önbizalommal telve megvásárolta a New York World című napilapot.
Ezzel eljött az ideje, hogy elveit az újságírás gyakorlatába átültesse. Mi is volt az, amit később Pulitzer nevéhez fűződő “új újságírásnak” neveztek? Célja a népszerű tömeglap és a minőségi elitlap típusának egyesítése volt. Ezt szolgálták nagy visszhangot keltő sajtókampányai és hadjáratai a korrupció, a közéleti visszaélések ellen.
Ugyanakkor nagy súlyt helyezett a tárgyilagosságra, hitelességre, a pontos és megbízható információk közlésére, valamint az olvasmányos stílusra. Nem szorította háttérbe a szórakoztatást, a színvonalas ismeretterjesztést sem. A színes és érdekes riportok mellett talán a fő “újdonság” a lapban rendszeresen közölt vezércikk, szerkesztőségi vélemény, magvas publicisztika volt. Számos tipográfiai újítást is bevezetett.
A köz szolgálatában
A változtatások látványos politikai és pénzügyi sikereket hoztak az ötletek szülőatyjának, igazolva jelszavát: a sajtó legfőbb küldetése nem csupán a hírközlés, hanem a közszolgálat. A World rendkívül népszerű tömeglappá válásához mindemellett az is hozzájárult, hogy az újság pártoktól, politikusoktól független volt, készítőit nem lehetett “megvásárolni” és elhallgattatni sem.
Jórészt emiatt is Pulitzer nevéhez – és munkásságához – fűződik a sajtó politikai hatalommá, “negyedik hatalmi ágává” válása. Igaz, a sajtó (napjainkban már a média) döntéseket nem hoz, de ellenőrző funkciókat gyakorol, elnököket segíthet hatalomra, vagy akár meg is buktathat. (Gondoljunk Nixonra és a Watergate-ügyre.)
Mindez akkor túl szép volt. Az, hogy Pulitzer újságja a század vége felé Amerika legnagyobb, legjelentősebb napilapja lett, egykettőre kiváltotta legerősebb vetélytársa, a dúsgazdag, elvtelen W. R. Hearst (1863-1951) éles ellentámadását. A nagy hírlapi csata a Kuba feletti uralomért folyó spanyol-amerikai konfliktushoz (1891) fűződött, amelynek során Pulitzer is “elvesztette szüzességét” és a gátlástalan háborús uszítók oldalára állt. Ez a visszataszító “médiaháború” súlyos presztízsveszteséget okozott neki.
Hibáiból okulva visszatért korábbi útjára, s néhány évvel később hadjáratot indított a Panama-csatorna körüli közéleti visszaélések leleplezésére. A botrányba keveredett kormányférfiak hírnevének védelmére Theodore Roosevelt elnök “szíves közreműködésével” perbe fogták Pulitzert és két munkatársát. Ez a kormány által kezdeményezett koncepciós per, amelynek során rágalmazással, felforgató tevékenységgel, “felségsértéssel” vádolták a lapot, a sajtószabadság győzelmével végződött. A tárgyalás másnapján (1911) írta a The World: “Az elnök nem némíthatja el a sajtót.”
Érvényes hagyaték
Pulitzer személyéről meglehetősen keveset tudunk, azt azonban igen, hogy viszonya egykori honfitársaihoz ellentmondásos volt: nem büszkélkedett magyar származásával, de nem is tagadta. A hamar elsajátított angol nyelvet választékosan használta, és rövid idő alatt sikeresen asszimilálódó amerikaivá vált. Pályája zenitjén, 40 éves korában elvesztette szeme világát, súlyos betegségek is kínozták, s 65 éves korában, teljes szellemi frissességében hunyt el.
Hagyatékából, végakarata szerint, jelentős összeget fordítottak a Columbia egyetemen – a világon elsőként – önálló újságíró fakultás megalapítására és a művészetpártoló sajtómágnás nevét megörökítő Pulitzer-díj létesítésére. Nagy ellenfele, Hearst így írt róla: “Joseph Pulitzer a modern hírlapírás megteremtője és legkiemelkedőbb képviselője volt; az eredményes, cselekvő újságírás nagy életre hívója és élharcosa”. Aki többet akar tudni róla, olvassa el a könyvet. Érdemes.
Csillag András: Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó * 214 oldal; Osiris Kiadó, 2000. * Ára: 1480 forint
