Afganisztánban nem sok épületet burkolnak kívülről fekete márvánnyal, ezért is tűnik fel számomra rögtön ez a nyüzsgő és modern épület a néhány kunyhóval körülvett sivatagos tájban.
A 30 évig tartó polgárháború után lábadozó ország egyik legmodernebb kórházába vezet az utam, amely egyedülálló infrastruktúrával rendelkezik egy olyan tartományban, ahol gyakorlatilag egyáltalán nincs elektromos áram, de ivóvíz sem. Ezen a vidéken világviszonylatban is riasztóak az egészségügyi adatok: a gyermekágyi halál minden negyedik csecsemőt érinti, százból két nő pedig a szülés közben biztosan életét veszíti.
Érkezésemkor a verőfényes téli napsütésben az afgán gyermekek biciklikereket kergetnek a kórház udvarán, és időről időre odajönnek hozzám ezt-azt kéregetni. „Adjál dollárt, adjál tollat, adjál autót, adjál fegyvert!” A kicsik mindent felsorolnak, amit angolul megtanultak az itt állomásozó külföldiektől.
Ha az afgán egészségügy a világ legkritikusabbjai közé tartozik, Bamyan tartomány ezen belül is a legrosszabb helyzetben van. A tartományt az új-zélandi PRT (Tartományi Újjáépítési Központ) felügyeli, ha valaki itt ellátáshoz jut, az nekik, és az itt állomásozó nonprofit szervezetek munkájának köszönhető.
A város első ránézésre nem tűnik elmaradottabbnak az ország más vidékeinél, az átadásra váró kórházban így arra keresem a választ, hogy minek köszönhetőek a még Afganisztánon belül is lesújtó adatok. A kórtermekben állva szívszorító látvány tárul elém: anyuka és újszölött gyermeke fekszik egy keskeny ágyon, a kisfiú súlya alig éri el a két kilogrammot. Nem meglepő, valószínűleg annak idején az édesanya és a nagymama is az életben maradásért küzdött.
A szélsőséges időjárás és a hagyományosan rossz táplálkozás egyaránt hozzájárul az általános alultápláltsághoz, a helyiek immunrendszere rendkívül gyenge – meséli a kórház menedzsere, majd védőmaszkot ad rám, hogy még véletlenül se vigyek H1N1-vírust a betegek közé. A kórház területén járva érezhető, hogy hisztéria alakult ki az afgánok körében az új vírus miatt, az ellátásra váró betegek közül többen félrehúzódnak, amint meglátják, hogy idegen van az épületben.
Az afgánok hagyományosan nyíltszívű, barátságos emberek, akik, habár külföldit egyre gyakrabban látnak, még mindig szeretnek nyilvánosan rácsodálkozni a nyugatról érkezőkre. Úgy tűnik, számukra háromféle embertípus létezik: az afgán férfi, az afgán nő és a külföldi nő.
A kórház bejárata előtt várakozó ötven év körüli férfi. KÉPGALÉRIA! (fotó: Fogas Krisztina)
A bamyani kórházban járva feltűnik, hogy a betegek és az ellátó személyzet feladatai némiképp összemosódnak. Az egyik kórteremből hosszú, színes ruhás nő sétál ki, kezében egy szemeteszacskóval, majd néhány perc múlva már újra az ágyban fekszik kisbabája mellett. A rendszeres kézmosásra nagyon nehéz megtanítani őket, az évszázados rossz beidegződések megváltoztatására a fővárosban már óriásplakát-kampányt is indítottak.
A gyermekek ötven százaléka jóval soványabb az egészségesnél, de a megfelelő súlyú felnőttek többsége is alultáplált. Túlfőzött és sós ételeket esznek, melynek vitamintartalma nem megfelelő. A másik probléma a nem megfelelő higiénia, amely abból adódik, hogy a vízhiány miatt itt nemcsak a kézmosás, de a fürdés sem tartozik hozzá az életvitelhez. Ez igen nagy problémát jelent, észreveszem ugyanis, hogy például a ruhájuk sem megfelelően szellőzik: a tetőtől talpig érő világoskék burka alatt vastag, paplanszerű szoknyát hordanak a téli hidegben.
A kórházból kilépve a falhoz simulva várakozó kisebbfajta tömegre leszek figyelmes. Ekkor döbbenek rá, mi is a jelentősége a márványlábazatnak, amely első ránézésre különös luxusnak tűnt ebben a környezetben. A fekete kő, magába szívva a forró napsugarakat, enyhülést ad a fázó betegeknek.
