Az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) március 26-án, hétfőn kezdi el a koszovói kérdés tárgyalását. Az érdemi vita április elejére várható. Egyes megfigyelők szerint, ha a határozathozatal elhúzódik, komoly esély van arra, hogy a jelenlegi hideg idegháború fegyveres konfliktusba torkollik. A NATO már januárban bejelentette, hogy felkészült minden eshetőségre.
A nemzetközi közösség (most tekintsünk el egy pillanatra e fogalom tartalmatlanságától) semmit sem tanult az elmúlt 17 év balkáni történéseiből, viszont úgy tűnik kiválóan felejt. Koszovó ügyében minden korábban elkövetett hibát megismétel: sokéves vacakolás értelmezhetetlen frázisok körül, sehova sem vezető közvetítési kísérletek és hatástalan titkos diplomácia, a lényeget ki nem mondó megoldási javaslatok, vagy éppen kelletlen nyomásgyakorlás a felekre.
Szakadék szavak és valóság között
A probléma egyszerre koncepcionális és gyakorlati. Ami az „egyszerű” szerbek és albánok számára napnál is világosabb – Koszovó területe vagy véglegesen elszakad Szerbiából vagy sem -, azt a diplomaták és szakértők százainak sikerült az elmúlt nyolc év folyamán végképp összezavarni. A Jugoszlávia elleni 1999-es, 78 napig tartó bombázás „humanitárius intervenció” volt, nem pedig büntető hadművelet. Eredménye: Koszovó nemzetközi ellenőrzés alá vonása s párhuzamosan a szerb állam szuverenitásának felfüggesztése. Mindez a „balkáni stabilitást” szolgálta, az elfogadásának pillanatában is átmenetinek tekintett 1244/1999. számú ENSZ BT-határozat értelmében. Abban a pillanatban, amikor a terület összes lakosának jogai biztosítottak, szóba kerülhet újra a „státusz” kérdése – így szólt az évekig lebegtetett kimenet a nemzetköziek szerint. A helyi „nemzetközi kormányzás” mechanizmusai és lépései a kívülállók számára áttekinthetetlenek voltak, a közönség néha viszont olyan tervekről értesült, beleértve a jogi szabályozásokat, amelyek végrehajtása még az angyalok városában is kétséges lenne. Az 1997-98 óta elharapózott erőszaknak az évek során csak a mértéke és az áldozatai változtak.
Ami nem változott viszont, az a közvetlenül érintettek hozzáállása: a koszovói albánok 1998 nyarán először nyíltan kimondott, és azóta is következetesen képviselt álláspontja szerint nem kívánnak többé egy államban élni a szerbekkel, míg ez utóbbiak hallani sem akarnak a terület végleges elszakadásáról. Véglegesen, azaz formálisan, mert mint megjegyeztem, jelenleg Belgrád nem gyakorolja a szuverenitást a provincia fölött. Formálissá akkor válna az elszakadás, ha az ENSZ BT jóváhagyna valamilyen nemzetközileg ellenőrzött függetlenséget, vagy ha a pristinai parlament kikiáltaná a független Koszovót és több ország, köztük néhány nagyhatalom is elismerné diplomáciailag az új államot. A jelenleg napirenden lévő hivatalos rendezési terv, az ún. Ahtisaari-javaslat, egyik lehetőséget sem zárja ki. Belgrád időhúzásban, míg Pristina azonnali megoldásban érdekelt.
Koszovó a puskaporos hordó?
Időhúzásra játszik a Kreml is, Peking nem nyilatkozik érdemben, míg az Egyesült Államok és a nagyhatalmi összekötő csoport (ICG) európai tagjai (Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia), valamint önálló szereplői minőségében az Európai Unió a jelek szerint hajlanak az Ahtisaari-javaslat támogatására. Közben mindenki a Biztonsági Tanácstól várja a megoldást. Amelynek, mint Moszkva egyértelművé tette, a szerbek és az albánok igényeinek is meg kell felelnie. Ez az ami lehetetlen. Amennyiben Oroszország a háttéregyeztetések során mégis egyértelművé teszi, hogy az általa megfogalmazott feltétel nem teljesülése esetén élni fog vétójogával a BT-ben, még határozati javaslat sem lesz.
A B-terv
Ekkor lépne életbe a koszovói albánok B-terve, a független állam kikiáltása. Mint említettem, ebben az esetben várható, hogy több kormány is elismeri az új államot, így pl. Albánia, az Egyesült Államok, s az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) számos tagja, ha nem is ebben a sorrendben. Az Ahtisaari-javaslat sokat emlegetett, de szó szerint meg nem fogalmazott „feltételes függetlenség” elvének megvalósulása sem zárja ki e B-terv életbelépését. (A javaslat kidolgozói egyébként többször kiemelték, hogy az Ahtisaari-csapatnak nincs B-terve.) Jellemző az egész folyamatra, hogy az elmúlt napokban a közvetítő eljuttatott az őt kinevező ENSZ-főtitkárhoz egy nem nyilvános mellékletet, amelyben a kiszivárogtatások szerint már szó szerint szerepel a feltételes, azaz korlátozott, nemzetközi ellenőrzés alatti függetlenség.
Az igazi kihívás, a koszovói albánok B-terve tehát ha borítékban is, de ott lesz a BT üléstermében. Ezt viszont nem lehet megvétózni, sem másképpen megakadályozni, leszámítva talán Washington erőteljes ellenkezését. Talán, mert az eddigi amerikai politika nem ebbe az irányba mutat.
Szintén csak találgatni lehet, hogy mit lépnek erre Belgrádban. A Szerb Radikális Párt vezetői többször kilátásba helyezték, hogy ha Koszovó függetlenné válik, nem riadnak vissza semmilyen eszköz felhasználásától a terület visszaszerzése érdekében. Ehhez kormányra kellene kerülniük, ami tekintetbe véve az elhúzódó szerbiai kormányalakítási tárgyalásokat nem lehetetlen.
Győztesek és vesztesek
A békecsinálás, illetve a békefenntartás szándéka kétségtelenül nemes és értékelendő. Ám a nemzetközi politikában a fennkölt szándékok és az általuk kiváltott cselekedetek a legritkábban egyeznek a következményekkel. A Balkánon 2007 elejére kialakult helyzetet talán jobban lehetne értelmezni a hagyományos, nagyhatalmi nemzetközi politika olyan, mára elavultnak tekintett fogalmaival mint a represszália és a kompenzáció, magyarán a büntetés és a jóvátétel. A dokumentált történelem során a háborúk veszteseit rendszerint megbüntették a győztesek, különösen, ha az előbbiek kezdték a fegyveres konfliktust, miközben gondoskodtak saját kárpótlásukról. Ha elfogadjuk azt, hogy a kilencvenes évek balkáni fegyveres konfliktusait a Milosevic-rezsim kezdeményezte közvetlenül vagy „bizományosok” (proxik) útján, akkor kézenfekvő, hogy az államnak vagy jogutódainak felelniük kell. Egyelőre azonban csak az egyéni büntetőjogi felelősség kérdése merült fel a hágai Jugoszlávia-törvényszék előtt, s amint azt idén a Nemzetközi Bíróság februári ítélete (a boszniai népirtás ügyében) leszögezte, az államé egyelőre nem áll fenn. Ezzel szemben általában jellemző a térségre, hogy a kelleténél több az elégedetlen és frusztrált csoport minden oldalon.
Büntetés és jóvátétel – tetszetős keret, csak túl sok a „ha” meg az „azonban” a képletben. Maradjunk csak a szerb-albán viszonynál. Kik is a győztesei és a vesztesei az 1999-es NATO-bombázásoknak? Győztesek a koszovói albánok, akik azóta is nemzetközi protektorátus alatt élnek, vagy a helyi albán gerillák légierejének szerepét eljátszó NATO? Esetleg a nemzetközi közösség? A régió, Európa, a globális kormányzást helyben ellátó ENSZ vagy az Európai Unió? Vesztes Kis Jugoszlávia (később Szerbia és Montenegro, ma már csak Szerbia, mint jogutód)? Ha csak a terület ellenőrzésének kritériumát alkalmazzuk, ez utóbbi feltevés közel áll az igazsághoz, ám nemzetközi jogilag Belgrád továbbra birtokon belül van. Nem is beszélve arról, hogy sem a szerb politikai osztály, sem a szerbiai közvélemény döntő része nem hajlandó elfogadni a vesztes szerepét. A sorozatos méltánytalanságok által sújtott kényszeráldozatét igen, ráadásul leszámítva néhány bátor embert, Szerbiában a legkisebb hajlandóság sem mutatkozik a közelmúlttal való szembenézésre.
Ahhoz hogy a régi béketeremetési mechanizmusok működjenek, elsősorban a győzelem fogalma körül konszenzusnak kell uralkodnia (pl. az egyik fél beszünteti a hadműveleteket és fegyverszünetet kér, vagy megadja magát stb.), tehát a vesztesnek el kell ismernie a háborúvesztés tényét. Ezután lehet elgondolkodni az igazságos béke körülményein és a méltányos büntetéseken és kompenzációkon. Egyik feltétel sem áll fenn a jelen helyzetben.
Kísért a múlt század rossz békéinek az árnyéka. Súlyosbítandó a helyzetet egyre többen beszélnek precedensről, amennyiben létrejön Koszovó független állam, nemzetközi jóváhagyással vagy anélkül. S ez a precedens nem Európában vagy a posztszovjet térségben válik először funkcionálissá, hanem nagy valószínűség szerint Irakban.
