Az atípusos tüdőgyulladás kórokozóját hordozta az a kínai férfi, aki két héttel ezelőtt a Hongkongból Pekingbe tartó repülőre szállt; az akkor még nem is beteg utas néhány óra alatt 13 személyt fertőzött meg a gépen. Az általa terjesztett vírus okozta súlyos, heveny légzési tünetegyüttes (severe acute respiratory syndrome – SARS) a korábban elképzelhetetlen, gyors elharapózás, no meg az okozott halálesetek kiugró száma miatt vezetett az utóbbi idők legsúlyosabb, gazdasági válsággal is fenyegető, világméretű egészségügyi kríziséhez.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) honlapján a lapzártánkkor található információk szerint 2960 megbetegedést regisztráltak világszerte, és a kór addig 119 áldozatot szedett (lásd a térképet), várható azonban, hogy a lista a bevezetett óvintézkedések ellenére tovább bővül majd. Pedig a szakértők szerint az esetek 90 százalékában gyógyítható a SARS, a légúti vírusfertőzések – influenza, vagy nátha – kezelésére alkalmazott módszerek, a különböző antivirális, azaz vírusölő gyógyszerek, és a szteroid típusú gyulladáscsökkentő anyagok eredményesek. A fennmaradó, a kezelésekre nem reagáló 10 százalék azonban már keményebb dió. A hongkongi fertőzötteket szinte név szerint ismerő John Nichols, a University of Hong Kong patológiai tanszékének munkatársa szerint a szokásos kezelésekre nem reagáló betegek légzési teljesítménye drasztikusan csökken, ezért lélegeztetőgépre szorulnak, akiken pedig már ez sem segít, belehalnak a fertőzésbe. “Kérdés persze, mi különbözteti meg a halálos áldozatok csoportját a betegségből kigyógyulóktól” – mutat rá a SARS halálossá fejlődéséhez vezető egyéb, ma még ismertetlen tényezők jelentőségére Varga János, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának egyetemi tanára. Szerinte ugyanis ma még nem lehet eldönteni, léteznek-e olyan úgynevezett kofaktorok, amelyek súlyosbíthatják az egyébként várhatóan enyhe lefolyású fertőzést. A kutató példaként az AIDS-et említi, ahol a betegek jó részét egyéb kórokozók ölik meg – például a Kaposi-szarkóma, ami valójában egy herpeszvírus fertőzés. A SARS-ra így szintén “rásegíthet” egy másik kórokozó, de akár a cukorbaj, vagy a keringési rendellenességek, és általában a csökkent ellenálló képesség is, ahogyan a legyöngült idős embereket megtámadva akár az influenza is halálos lehet. A ma még csupán feltételezett hajlamosító adottságok azonosítása ezért kulcsfontosságú lehet a betegség megelőzésében, vagy gyógyításában.
ELLENŐRZÉS ALATT. Varga János szerint a SARS eddigi útja azt mutatja, nem kell attól tartani, hogy a kór akár a Föld egész népességét elpusztító járvánnyá válik. A nyavalya terjedése ellenére ugyanis az esetszám még az elsődleges ázsiai fertőzési gócokban sem növekedett drámaian, mert az ottani egészségügyi hatóságok időben megtették a szükséges intézkedéseket. Ráadásul az orvostudomány ma már eléggé fejlett ahhoz, hogy alacsonyan tartsa a halálos áldozatok számát. Szemben például az 1918-19-es világméretű spanyolnátha járvánnyal – amelyet egy különösen agresszív influenzavírus okozott -, a szövődmények, elsősorban bakteriális fertőzések, tüdőgyulladások kezelése a ma már rendelkezésre álló antiobiotikumokkal megoldott, maga a vírusfertőzés pedig vírusellenes szerekkel állítható meg. A SARS veszélyességét, köszönhetően a kiterjedt nemzetközi egészségügyi hálózatok működésének, időben sikerült felismerni. Amikor februárban a dél-kínai Guandong tartománybeli Kanton városából Hongkongba érkező kínai professzor hat embert fertőzött meg a tüdőgyulladással, s röviddel ezután mind a heten meghaltak, az egészségügyi hatóságok világszerte riadót fújtak: ahol csak tudták, azonosították és elkülönítették a fertőzötteket, így néhány héten belül gyakorlatilag az egész világ felkészült a SARS elleni védekezésre. A kiváltó kórokozónak a jövőben előállítandó vakcina kifejlesztéshez szükséges azonosítására sem kellett sokat várni. A WHO égisze alatt működő egyik kanadai laborban ugyan először tévesen a paramixovírusok családjába tartozó, már korábban is leírt emberi metapneumovírusként határozták meg a parányt, ám az elmúlt héten kiderült, hogy valójában egy eddig ismeretlen vírus okozza a SARS-ot (a metapneumovírus szerepe mindazonáltal kofaktorként még nem kizárt). A University of Hong Kong laborjában újabban coronavírusként határozták meg az élősdit. A SARS kórokozóját tehát megfogták, azonban a virológusokat erősen foglalkoztató kérdésre, vagyis arra, hogy a vírus pontosan honnan ered, egyelőre nincs válasz. Az új ágens mindenesetre az eddig elemzett génszakaszai alapján – a The Lancet című orvostudományi folyóiratban megjelent közlemény szerint – nem mutat hasonlóságot a korábban felfedezett emberi coronavírusokkal, vagyis valószínű, hogy állatokból származik.
Coronavírusok. A SARS kórokozója.
REJTÉLYES ELŐDÖK. “A biológiában minden csak evolúciós megvilágításban értelmezhető” – az orosz származású amerikai genetikustól, Theodosius Dobzhanskytól származó mondás természetesen a betegségekre is igaz; vagyis nincsenek a semmiből felbukkanó, új kórokozók, csupán átalakuló, esetleg a korábbi változataiknál veszélyesebb ragályok. Így tehát elképzelhető, hogy a SARS vírusa már régebben is megjelent, ám akkor vagy nem volt alkalma embert fertőzni, vagy képtelen volt kitörni az elszigetelt dél-kínai közösségekből. Ma ezzel szemben nemcsak a puszta kiszabadulás valószínűsége nőtt meg, hanem a világméretű járvány kialakulásának veszélye is.
Berencsi György, a Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ egyik virológusa szerint a ma rendelkezésre álló adatok alapján a vírus eredeti gazdája madárfaj éppúgy lehetett, mint kutya, esetleg rovar, például légy vagy csótány. A kutató úgy véli, az ízeltlábú gazdának azért is nagy a valószínűsége, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a SARS nem csupán cseppfertőzéssel és nem csak a légutakon át fertőzve terjed. A bármilyen módon a kézre kerülő vírus evéssel a tápcsatornába jut; a “nulladik számú” beteget pedig akár az élelemre a rovarok – legyek, vagy csótányok – által felvitt vírus is meg fertőzhette.
Berencsi György a jövőben további, ma még hírből sem ismert betegségek felbukkanását jósolja. És nemcsak azért, mert a korábban észre sem vett ragályokat a fejlett orvostudomány ma már könynyebben felderíti. Az új nyavalyák egyre gyakoribb megjelenéséhez az ember és természet viszonyának megváltozása vezet. “Minél több erdőt irtunk ki, annál több kórt kaphatunk el, mert az ott békésen élő állatok betegségei rászoknak az emberre” – magyarázza. Szerinte ez történhetett a SARS esetében is. A korábban állatokban élő vírus egy ma még ismeretlen tényező hatására úgy módosult, hogy immár az embereket is megbetegítheti. A gond az, hogy ezek az “ismeretlen tényezők” az ember természetátalakító tevékenysége folytán manapság jóval gyakoribbak, mint korábban, illetve, hogy az ilyen fajátugrási eseményekből rövid úton világméretű járvány alakulhat ki – szemben a XX. századot megelőző időszakkal, amikor, ha történt is hasonló gazdaváltás, a megjelent betegség elszigetelt maradt.
ÁLLATI ŐSÖK. A helyzet drámai változását jelzi, hogy csupán az elmúlt öt évtizedben legalább félszáz, vadonatúj kórokozó jelent meg a világban, amelyek egyébként szinte kivétel nélküli állati gazdától erednek. Ezek közül is talán a legismertebb az AIDS-et okozó vírus, a HIV, amely – néhány, a CIA laborjait gyanúsító összeesküvés-elmélet állításaival szemben – főemlősök közvetítésével került az emberre. Számos afrikai majomfaj hordoz ugyanis az emberi AIDS-hez hasonló vírust (úgynevezett SIV-et), amelyek örökítő anyagának részletes elemzéséből következtetni lehet a különböző HIV vírusok – merthogy ezekből is több van – eredetére. A génszekvenciák alapján szerkesztett törzsfa megmutatja, hogy az immunhiányos betegségért felelős legősibb vírus az állatkertekből jól ismert kék pofájú mandrill nevű majomfajban található, s hogy valószínűleg ettől a kórokozótól ered az összes többi változat: a makákók, a mangabék, a páviánok és a csimpánzok SIV, illetve az ember HIV vírusai is. Ma már bizonyosnak látszik, hogy fajunk sok százezer éves őserdei léte során mind a mangabéktól, mind a csimpánzoktól olykor szert tehetett a HIV vírusok különböző csoportjaira. Az összehasonlító elemzések eredményeinek egyes magyarázatai pedig arra is utalnak, hogy akár a HIV is lehetett majomvírusok őse, tehát a fajok közötti határ átugrására eltérő helyeken és időben akár többször is sor kerülhetett. Így könnyen meglehet, hogy a vírus egészen a XX. század közepéig csendesen pusztított Afrika eldugott zugaiban, anélkül, hogy a civilizált világ tudomást szerzett volna róla. Nem elképzelhetetlen persze az sem, hogy a vírus valóban új keletű. Egy híressé vált genetikai elemzés például néhány éve az influenzavírus A típusának egyik génjét is kimutatta a csimpánzoktól eredő, s a világméretű AIDS járványért felelős HIV-1-ben. Ez azt jelenti, hogy a HIV-1 őse a csimpánzt valószínűleg ember közvetítésével megbetegítő influenzától “lopott” egy gént – a becslések szerint az 1700-as évek elején -, s így válhatott az embert nagyon könnyen megfertőző kórokozóvá. Mindehhez, ha igaz, természetesen óriási “pech” kellett, ám még ez sem vezetett volna törvényszerűen a mára 40 millió embert megfertőző ragály kialakuláshoz. Ahhoz kellett a kelet-afrikai népességrobbanás, az erdőirtás és mezőgazdasági tevékenység beszüntetése, és ezzel párhuzamosan a vadászat, a “bushmeat” fogyasztásának gyakoribbá válása, a nagyvárosi prostitúció, az intravénás droghasználat, a vérátömlesztés, a légi közlekedés – egyszóval a globalizáció hatásaira volt szükség.
Mandrill. E majomfaj vírusától származik az AIDS.
Alighanem állatoktól származik a Közép-Afrika településein pusztító és az emberre máig legveszélyesebb vírus, a vérzéses lázat kiváltó Ebola is. Ennek eredeti gazdáját, ellentétben a HIV-vel, eddig nem sikerült azonosítanil. Az Ebola Szudán, Kongó (Zaire), Gabon, Uganda és Elefántcsontpart területein kívül egy ízben már az Egyesült Államokban is felütötte a fejét, igaz, egy emberre kevésbé veszedelmes változat formájában. 1989-ben egy, az országba bevitt majmok számára fenntartott telepen egy halálos beteg makákóról a karantén dolgozóira is átkerült a vírus, ám a fertőzöttek – a majmon kívül – nem mutatták a betegség jeleit. Két évtizeddel korábban a vírus másik típusával német és jugoszláv kutatóknak nem volt ilyen szerencséjük: Marburgban, Frankfurtban és Belgrádban több mint 30 laboratóriumi dolgozót fertőzött meg és hetet megölt egy akkor még ismeretlen kórokozó; csak a hetvenes években derült ki, hogy a máig csak Marburg vírusnak nevezett parány az Ebola egyik közeli rokona volt. A vírus tehát emberi “segédlettel” már három kontinensen is megjelent, mégsem kell tartani attól, hogy kiirtja az emberiséget, noha elméletben képes volna rá. A filovírusok családjába tartozó kórokozó különböző altípusai ugyanis a fertőzöttek 50-90 százalékát ölik meg, és éppen ez az oka annak, hogy önerőből még nem hagyták el Afrikát: mivel áldozataikat néhány nap alatt elpusztítják, “nincs idejük” túl sokakat megfertőzni.
Az Ebola valamilyen ismeretlen forrásból időről időre felbukkan, ám megmarad ott, ahonnan ered. A HIV, vagy a SARS kórokozója esetében azonban sajnos egészen más a helyzet. A hosszú lappangási idő, valamint a jóval alacsonyabb halálozási arány bőven hagy időt az elharapózásra. Ennek ismeretében pedig a SARS jövője nagy biztonsággal megjósolható: ettől a betegségtől nehezen szabadul majd meg az emberiség. A SARS jelenlétével ezentúl feltehetően állandóan számolni kell, s így az feliratkozhat a WHO legkitartóbb nyavalyákat tartalmazó listájára, a malária, az AIDS, vagy a Nyugat-Nílus vírus okozta agyvelőgyulladás mellé.
