Hogyan lett a szakácskönyvnek tervezett kötetedből végül egy regény?
Először tényleg szakácskönyvnek indult, amelyben régi erdélyi családok kézzel írott szakácskönyveiből vett recepteket gyűjtöttem volna össze. Ezek egy részét mi is főzzük Zabolán, otthon és a parkban működő vendégházban is. A receptekhez családi anekdotákat írtam volna, hiszen mint mindenkinek, nekem is vannak családi anekdotáim, amelyeken felnőttem. Ezek egy része olyan világról szól, ami már nincs, elveszett, megsemmisült. Nekem nagyon tetszett ez a világ, és nagyon szerettem volna erről mesélni, bemutatva a báját, a könnyedségét és a vidám oldalát; nem feltétlenül a nehéz részét, ami benne van a történelemkönyvekben. Valaki, aki olvasta az anekdotákat, arra biztatott, hogy szakácskönyv helyett inkább regényt írjak belőle.
Ezek mind családi receptek?
“Megpróbálom megmenteni, életben tartani az erdélyi recepteket”
(fotó: Jurikov)
Igen, megtaláltam a nagymamám receptkönyvét, amiben a déd- és az ükanyám receptjeiből is leírt néhányat. 1943-ban jegyezte le, amikor egészen biztos, hogy nem került ananász vagy kapribogyó közelébe, de ezek is hozzávalóként szerepelnek a receptekben. Ugyan nem főztek, de elvárás volt Erdélyben az udvarházak, a kastélyok úrnőitől, hogy tudják, mi folyik a konyhában. A nagymamám generációja, aki még a családi birtokokon nőtt fel és ott is élt, általában nagyszerűen értett az ételekhez. Szinte mindenki, akivel találkoztam, rendkívül pontosan tudott kritizálni mindenféle ételt, amihez egyébként kell tudás. A nagymamám gyűjteményétől kedvet kapva én is elkezdtem kutatni hasonló receptek után. Az anyósom nagynénjének receptkönyve is rámtalált, miként egyéb – más régi erdélyi családoktól való – receptkönyvek. A recepteken erős francia hatás érződik, de megtalálhatóak az igazi erdélyi autentikus ízek is. Az erdélyi konyha kultúránk értékes része, olyan vetülete, amely megsemmisült vagy elbutult az elmúlt hatvan évben, hiszen nem voltak alapanyagok, legalábbis Romániában, a Ceausescu-diktatúrában nehéz volt még rendes húst is kapni. Ráadásul az erdélyi konyha hihetetlenül színes, összetett és eredeti. Erdély gasztronómiai hagyományai fantasztikusak, egész egyszerűen azért, mert örmények, zsidók, románok, magyarok, szászok, cigányok éltek ott együtt több mint hatszáz éven keresztül. Ezek a konyhák hatottak egymásra, gazdag hagyományú konyhát hozva létre – ami mára szinte eltűnt. Szerintem érdemes feléleszteni.
Miben különbözik a mai és a régi erdélyi konyha?
A régi erdélyi konyha rengeteg fűszernövényt használt, amiből mostanra megmaradt a csombord, más néven borsikafű, és a tárkony. Erdélyben például jóval előbb használtak sáfrányt, mint Franciaországban. A régi székely lakodalmi tyúklevesekben volt gyömbér és sáfrány, de ha valaki manapság Sepsiszentgyörgyön kér egy húslevest, abban nem lel ezekből a fűszerekből. Nem is feltétlenül az a helyes út, hogy lemásoljuk ezeket, de ettől még érdemes feltérképezni, összegyűjteni, és továbbgondolni.
Te pedig erre vállalkoztál, ugye?
Nekem ez túl nagy falat. Nem gondolom, hogy egyedül meg tudom csinálni, de lelkesen próbálok minél nagyobb reklámot csapni az erdélyi konyhának, s megmenteni, életben tartani az erdélyi recepteket.
A regényedben megpróbáltad a gasztronómiát kicsit közelebb hozni a történelemhez?
Szó van benne arról is, hogy miket, hogyan, s miért is ettek. Ha belegondolunk, az hogy hogyan és miket eszünk, a hétköznapjainknak és az ünnepeinknek is meghatározó része. Jelentősen alakítja a kultúránkat, és egyébként bennünket is formál.
“Ha New Yorkban élnénk, akkor is Erdély lenne az otthonom. Ez nem földrajzi kérdés” (fotó: Jurikov)
Közelednek az ünnepek, javasolnál egy tipikus erdélyi karácsonyi fogást?
Halászlé és rántott ponty helyett javaslom a sült pisztrángot. Erdélyben rengeteg pisztráng van, nálunk is a patakban, ezért viszonylag könnyen beszerezhető. Mi úgy készítjük el a pisztrángot, hogy megtöltjük a hasát egy sóban, ecetben – pár napig vagy akár hónapokig érlelt – friss tárkonylevéllel, aztán pedig jól megsütjük. Nagyon finom tárkonyos íze lesz a pisztrángnak, amelyet ugyancsak tárkonyos szósszal szoktam tálalni. Hozzá párolt zöldséget, vagy céklás, sárgarépás, cukkinis lasagne-t ajánlok: fel kell szeletelni nagyon vékonyra a zöldségeket, egymásra rakni, besamellel leönteni, és megsütni.
Mennyiben változott meg az életed, hogy Budapestről Zabolára költöztél?
Teljesen, hiszen egészen más az élet budapesti televíziós újságíróként – ráadásul a leggyorsabb műfajban, a híradózásban – dolgozni, mint Erdélybe, egy kis faluban élni. A magas sarkú cipőimet lecseréltem gumicsizmára. Traktort vezetni ugyan még nem tudok, de már tudok palántázni, fát vágni, tüzet rakni – úgyhogy nagyon más az életem. Sokkal ember- és természetközelibb is.
Nehéz volt az átállás?
Utólag úgy gondolom, hogy nehéz lehetett, de közben nem nagyon vettem észre.
Mit jelent számodra az „erdélyiség”?
Erdély az otthonom. És ez nem csak azon múlik, hol született vagy hol él az ember. Mikor Hongkongban éltem, akkor is ott voltam otthon, mikor itt éltem, Budapesten, akkor is ott voltam otthon. Bár nem feltétlenül tudtam, de valahogy sejtettem, és most meg egészen biztos vagyok ebben. Hogyha holnap valamilyen borzasztó dolog történne, és összeomlana Zabolán az életünk, a férjem pedig elmenne bankárnak New Yorkba, és ott élnénk, akkor is Erdély lenne az otthonom. Ez nem földrajzi kérdés.
ugron zsolna
A székely arisztokrata származású Ugron Zsolna tízéves volt, amikor családja Kolozsvárról Budapestre költözött. Diploma után évekig dolgozott televíziók kül- és belpolitikai műsoraiban szerkesztő-riporterként, míg néhány éve újra fel nem fedezte szülőföldjét és bele nem szeretett Gregor Roy Chowdhury-Mikesbe. Gregor édesapja bengáli arisztokrata volt, édesanyja Mikes Katalin grófnő, aki erdélyi gyermekkora után menekült Ausztriába a Ceausescu-rezsim elől. A házaspár két gyermekével jelenleg egy kis erdélyi faluban, Zabolán él, ahol a román államtól visszaperelt, ősi Mikes-birtokon igyekszik helyreállítani és szállodaként üzemeltetni a kastély és az uradalom régi épületeit. Az Úrilányok Erdélyben című regényének főhőse, Anna tévés újságíróként rengeteget utazik a világban. Tehetséges, elbűvölő és gazdag francia festő szerelmével pörgős társasági életet él Budapesten, valamiért mégis üresnek érzi kapcsolatukat. Aztán rátalál örökségére – és egy kis erdélyi faluban a mindent felülíró szerelemmel együtt önmagára is. Pillanatképek az erdélyi arisztokrácia elsüllyedt világából, és kései utódaik nem mindennapi hétköznapjaiból. (kiadja: Ulpius-ház)
