Stasi-ügynökök a Balatonnál

A ’60-as, ’70-es, ’80-as években a Balaton-környéki vendéglátósok nem is nagyon titkoltan elsősorban a nyugatnémet vendégeknek örültek, s kevésbé a csóró hazai vásárlóerőnek. Azon mérgelődve, miért nincs kiírva magyarul is a büfékre, hogy kolbász és virsli, nem nagyon gondoltunk arra, hogy a tó „német megszállása” történelmi találkozásokhoz is lehetőséget nyújt. A kommunista NDK-ra és a kapitalista NSZK-ra szétvágott ország polgárai a Balaton környékén hányhattak fittyet a berlini falban tárgyiasult hidegháborús paranoiának. Siófokon, Balatonfüreden, és a többi partmenti településen szinte zavartalan körülmények között találkozhattak a szétszakított családok tagjai, a berlini fal vagy a német-német határ két oldalán élő ismerősök, s egyáltalán a keletnémetek a nyugatnémetekkel. Azért persze figyelt a hazai és az NDK-s Nagy Testvér…

Nem gondolt a falomlás évfordulójára

Amikor a projekt ötletgazdájával, és az eredeti kiállításnak helyszínt nyújtó Collegium Hungaricum Berlin (CHB) vezetőjével, Can Togay Jánossal találkozom, ő mindenekelőtt a CHB-t, annak programjait mutatja be. Látszik, nagyon elemében van, amikor a jellegzetes kocka épület átalakításáról, az utca felé nyitásáról, a videóinstallációkról, kiállításokról, a rendhagyó, multimediális Haydn-hangversenyről (amikor is a Búcsúszimfóniát előadó zenészek végül az utcán tüntető csoporttá alakultak), vagy a Berlinaléhez kapcsolódó, és többek között Peter Greenaway és a magyar Yonderboi közreműködésével megvalósult filmes programról beszél. „A CHB ma a berlini élet eleven része, programjainkra havonta ezrek kíváncsiak, gyakran jelen vagyunk a német médiában is, ahol az épületet “Fehér Kába” (a mekkai fekete kő után), “Bűvös kocka” vagy röviden “Hungaricum” névvel említik” – meséli lelkesen az igazgató.

A Heuser család (NSZK) és a Szirmai család (NDK) „német egysége” a Balatonnál 1980-ban (forrás: www.hungaricum.de)

A ház népszerűsége, ismertsége tavaly októberben tovább nőtt, ekkor nyílt meg a Német egység a Balatonnál című kiállítás, illetve a Forgács Péter és Hámos Gusztáv alkotta kinematográfiai installáció. A berlini fal leomlásának 20. évfordulóját ünnepelte éppen Németország, nyilván ez is hozzájárult a CHB történetének rendszerváltás utáni legnagyobb sikeréhez. Bár, mint Can Togay János mondja, erre egyáltalán nem gondolt, amikor felmerült benne a kiállítás ötlete.

Nyári és politikai szabadság

„A megnyitót egy jó másfél éves munka előzte meg, 2008 tavaszán kezdtünk bele a projektbe” – emlékszik vissza terv kezdeményezője. „Meg akartuk vizsgálni az Németország történelmének ezt az egészen speciális időszakát, amikor a nemzet határain kívül volt csak lehetőség nyugatnémet-keletnémet találkozásokra. Ezek egyik kiemelt színhelye azért lehetett pont a Balaton, mert Magyarország – nem utolsósorban 1956-nak köszönhetően – kicsit liberálisabb, több lehetőséget nyújtó, amolyan kvázi- vagy előkapitalista ország volt a többi kelet-európai országhoz képest. A „baráti országba” ráadásul a keletnémeteket viszonylag könnyen kiengedték, és a nyugatnémetek is szívesen jöttek. Így aztán az „Urlaub”, a szabadság itt több értelemben is megvalósulhatott nyaranta” – magyaráz Togay.

„Évtizedeken keresztül találkozhattak itt a Trabantok a Mercedesekkel, a nyugaton élő családtagok a keleten élőkkel. Mindez a maga módján erodálta a hidegháború idején kialakult rideg szerkezetet” – véli Togay, aki szerint ez az egész történet megkérdőjelezi azt az interpretációt is, hogy a vasfüggöny lebontása és a határnyitás csupán egy-két politikus döntésén múlott volna.

A Heuser család 1987-ben (forrás: www.hungaricum.de)

Freudnak is elég volt hét páciens

2008-ban a berlini intézett felhívást tett közzé a német médiában, a lipcsei könyvvásáron, és több interjúban is, amelyben arra kérték a német polgárokat, hogy ha vannak történeteik, és azokat megörökítő tárgyi emlékeik a Balaton-parti találkozásokról, küldjék be a CHB-be. Elsősorban filmfelvételeket, de fotókat, képeslapokat és egyebeket is vártak. Kezdetben lassan folydogáltak be a csomagok. A videóinstalláció megalkotására felkért Forgács Péter azzal vigasztalta ekkoriban Can Togay Jánost, hogy ha hét film beérkezik, az már elegendő, hiszen Freud is hét páciens alapján alkotta meg életművét. (Fel is hívta nagy örömmel a recepciós az igazgatót, amikor bejött a hetedik csomag.) Végül tízszer ennyi, 70 kortanú jelentkezett, köztük számos, maga készítette filmes anyaggal .

Az anyagok jórészt egykori NDK-soktól származnak, de voltak nagy számban NSZK-s csomagok is. Mindenki „hozta a másik Németországból való párját is” természetesen: a családtagokat, ismerősöket, szerelmeket, akikkel találkozott a Balatonnál. Több mint 18 óra – úgynevezett Super 8-as, és 8 milliméteres technikával készült – film, rengeteg fotó és képeslap gyűlt össze. A CHB felkért továbbá 32, filmmel is rendelkező kortanút, hogy mesélje el a személyes történetét. Ezeknek a magánfilmeknek, „oral historyknak” szerkesztett változata adja a tárlat alapját, mint ahogy része 300 aktányi keletnémet és magyar titkosszolgálati dokumentumból kiszűrt anyag is.

A német egység személyes sztorijai

Can Togay

Az egyik legjobb korabeli anyagot egy olyan fiú készítette, aki rendszeresen járt Magyarországra, Budapestre és a Balatonra is. Ki akart szökni nyugatra, de végül nem sikerült. Viszont kiváló minőségű filmeket forgatott éveken keresztül, amelyek bemutatják a Balaton-parti nagy találkozások, nagy beszélgetések hangulatát. A másik filmen egy nyugatnémet evangélikus egyházközség szociális munkása mesél, aki a hetvenes években Balatonszemesen minden évben összehozott 3-4 hétre több tucat nyugat- és keletnémet fiatalt. Visszaemlékezésében ő mondja ki, hogy ezek a találkozások megelőlegezték a német egységet.

Az a lipcsei hölgy, aki annak idején szülővárosában megismerkedett egy nyugatnémet férfival, és Magyarországon keresztül egy autó speciálisan átalakított csomagtartójában rejtőzve szökött át hozzá, itt lesz a balatonfüredi megnyitón is. Van, aki arról mesél, hogy a Balatonnál is résen voltak, és mindig csak halkan beszéltek a nyugatnémet rokonokkal, mert nem tudhatták, ki figyeli őket. Igazuk volt, valószínűleg figyelték őket.

Az ügynök, aki lakosságbarát Stasit akart

S ezzel a történet (és a kiállítás) újabb szálához érkeztünk. Magyarországon megvalósulhattak ugyan a nagy kelet-nyugati találkozások, ám természetesen tudtak erről a Stasi-nál is. Megdöbbentő színfoltja a tárlatnak, hogy egy volt titkosszolgálati tiszt is (arcát nem vállalta, „mert a munkáltatójának azzal esetleg kellemetlenséget okozna”) hajlandó volt mesélni a stasis múltjáról, és a balatoni megfigyelésekről. Can Togay János hozzátette, valószínűleg némileg „újraértelmezte a saját szerepét, és magát egyfajta reformer stasisnak tűntette fel. Nem tartotta elég jónak a Stasi PR-ját, egy kicsit nyitottabb, lakosságközelibb Stasit szeretett volna kialakítani, legalábbis ezt mondja ma”. Ez a groteszk elképzelés egyébként nem minden alap nélkül való. Az NDK végnapjaiban, ’86-’88-ban volt egy kis mozgás az országban, és úgy tűnik, a Stasin belül is” – mondja megdöbbenésemet látva Togay.

A volt tiszt egyébként pontosan leírja a megfigyelés módozatait, de arról is beszélt, hogy személyes érzelmek is fűzték a megfigyelőket a megfigyeltekhez, persze anélkül, hogy a megfigyeltek tudott volna róla. Azt is megtudjuk, hogy így szimpátia alapján volt olyan, akiről nem, vagy nem úgy jelentettek. (Pont, mint a Mások élete című Oscar-díjas, a Stasi végnapjairól szóló filmben…)

A végén sátorhelyet is alig kaptak a német elvtársak

„A Stasi és a magyar titkosszolgálat aktáiból egyébként kirajzolódik az a tény is, hogy milyen hallatlan mennyiségű megfigyelési részlettel szolgáltak az ügynökök a Stasi központjának, amely ezek feldolgozására egyáltalán nem volt felkészülve” – mondja Togay. Érdekes a „baráti szervezetek” együttműködésének fejlődéstörténete is. Az első időkben, a hatvanas években még készségesen kiszolgálta a magyar testvérszervezet az NDK-s elvtársak igényeit, az alapos munkavégzés minden feltételét biztosították a Stasi-tiszteknek. Ahogy azonban Magyarországon változott a politikai vonal, már a különböző szolgáltatásokhoz való hozzáférés vagy a balatoni sátorhely megszerzése is egyre nagyobb problémát okozott a német elvtársaknak. A végén a magyar belügy már jelezte is a német kollégáknak, „hogy tessék időben leadni a sátorhely-igényeket”.

Német család a Balatonnál két évvel a berlini fal építése után, 1963-ban (forrás: www.hungaricum.de)

Can Togay János több filmben szerepelt színészként, és számos filmet jegyez forgatókönyvíróként, rendezőként is. Kérdésemre azt mondja, hogy bár „a Balaton-kiállításban legalább 3-4 film szinopszisa benne van”, de nem készül filmet írni a történetekből. A szervezés, és a finanszírozás összegrundolása mellett most nincs ideje „ilyen édes álmodozásokra”. A kiállításon szereplő egyik apa-fiú történet Togay szerint akár egy mélyen szántó Fassbinder-film sztorija is lehetne. Az apa 1943-ban a Wehrmacht tisztjeként kerül Németország keleti részébe, ahol megismerkedik egy táncosnővel. Gyermekük születik, de néhány év múlva elhagyja a családot, és Nyugat-Berlinbe költözik. A fiú marad a Brandenburgi-kaputól keletre, és teljesen az apja bűvöletében él. Anyjától, akiről azóta a kiállítást követően kiderült, a Stasi aláírásra kényszerítette, elhidegül, csak arra vár, hogy találkozhasson bálványként tisztelt apjával, aki fel is ajánlja hosszú évek után, hogy Budapesten találkozzanak. A fiú végig abban reménykedik, hogy együtt távoznak majd nyugatra. Ez azonban szóba sem jön. Az apa visszatér Berlin nyugati, a fiú annak keleti részébe. Később, 1989-ben az unoka szökik át a határon, és neki sikerül: nyugaton találkozik a nagyapjával.

A hely szelleme

Az eredeti berlini, és a szeptember 18-án, a balatonfüredi Vaszary Villában nyíló tárlat a kinematográfiai installációira épül, amelyeken hol a ’60-’80-as években készült eredeti filmanyagok láthatók, hol a visszaemlékezők interjúi személyes történeteikről. Helyet kapnak a titkosszolgálati dokumentumok, valamint számos fotó, képeslap és egyéb emlék ebből a korból. A berlini megnyitóra kiadtak egy könyvet is az összegyűlt anyagokból, ezt is le szeretnék fordíttatni magyarra, de eddig nem sikerült támogatást szereznie a Vaszary Villa igazgatójának, Doncsev Andrásnak.

A Svájcban, NSZK-ban és NDK-ban élő Waurich testvére találkozása a Balatonnál 1970-ben (forrás: www.hungaricum.de)

A tárlat 2011. júniusig tart nyitva Balatonfüreden, és más német városokban, majd reményeik szerint Brüsszelben és másutt is bemutatkozik. Togay szerint ugyanis ez nem csupán egy német, de nem is csak egy német-magyar, hanem egy európai történet, „az európai egyesülés egyfajta őstörténete”. A kiállítás címe is ennek megfelelően módosult: „Német egység a Balatonnál – egy európai történet”.

”A balatonfüredi tárlat azért is nagyon fontos” – véli Can Togay János – „mert a „genius loci”, a hely szelleme szembesül az általunk bemutatott, korábban itt játszódó történetekkel.”