Az I. világháborút és Trianont követő évtizedek során tovább csökkent az arisztokrácia szerepe és készsége családjuk múltját tükröző közéleti szerepekre törekedni. Igaz, ehhez hozzájárult Trianon is, amely sokuk ősi birtokát, lakhelyét, elszakította a csonka országtól. Voltak persze kivételek, de főleg olyanok, akik még az I. Világháború előtt léptek nyilvános pályára, mint Bethlen István, Teleki Pál, Bánffy Miklós (érdekes módon mind erdélyi családból), meg csupán néhány olyan aki csak a háború után érte el az ehhez szükséges életkort.
Ezekben az évtizedekben – talán mert megszűnt az összetartó központ, uralkodó és udvar – mintha a hagyományos „tartás” is lazulni kezdett volna. Annak beidegződött tiltó része, hogy bizonyos dolgokat úriember egyszerűen nem tesz, és emellett a jó modor még jelen volt tudatukban és életvitelükben. A tettekre serkentő hagyományok viszont, miszerint az örökölt vagyont, társadalmi helyzetet illik minden nemzedékben a köz, az ország, érdekében kifejtett erőfeszítéssel újból kiérdemelni, mintha már csak igen halványan pislákoltak volna tudatuk mélyén.
Személyes kötődés a „vagyonhoz”
Ezzel együtt mintha szintén kihalt volna bennük – bár ez már korábban megkezdődött – a fel-menőik többségére oly jellemző igyekezet a család vagyonát saját erőfeszítéssel gyarapítani: Kötődtek a már meglévőhöz, annál is inkább, mert ennek nagyja földbirtok volt, ami sokkalta személyesebb kapcsolatot teremt a vagyont alkotó hellyel: faluval, környékkel, ahol a család már nemzedékek óta honos, mint részvények vagy egyéb befektetések. De azt saját erőfeszítéssel bővíteni már nemigen igyekeztek.
sorozat az arisztokráciáról
Az fn.hu három részben közli Pálffy István gróf, az egyik legősibb magyar arisztokrata család fejének, Apponyi Albert unokájának tanulmányát a magyar arisztokrácia jelenéről, múltjáról és jövőjéről. Az első részben az arisztokrácia felemelkedéséről volt szó, a Pállfy család történetét ide kattintva olvashatja.
Anyagiakon túl a már meglévőhöz tartozott egy bizonyos kulturáltság is. A gyermekkoruktól kezdve megszokott környezet örökölt tárgyai – régi szép épületek, bútorok, képek, szőnyegek és kárpitok, étkészletek, stb. – megalapozták szinte ösztönösen jó ízlésüket. A gyermekkor óta egyaránt jól beszélt három-négy nyelv, az azokon írt irodalom ismerete eredetiben, külföldi utazások, rokoni és baráti kapcsolatok szerte Európában (és esetenként azon túl is), mind hozzájárultak tágabb, nemzetközibb, látókör kialakulásához.
Bethlen István, Teleki Pál és Bánffy Miklós)
Angliától reméltek segítséget
Így talán nem meglepő, hogy az arisztokrácia – igen ritka kivételektől eltekintve – a II. világháború előtt és alatt határozottan ellenezte a túl közeli kapcsolatot náci Németországgal: szemeit a nyugati szövetségesekre, elsősorban Angliára függesztette. Ott – úgy tűnt – még hozzájuk hasonló úriemberek, gentlemen vannak hatalmon, onnét remélte Magyarország megszabadítását mind a német náci, mind a szovjet kommunista veszélytől.
Mint ma már tudjuk, Teherán és Jalta után erre már semmi esély nem volt. Jött a szovjet megszállás, a háború utáni első évek látszat-demokráciája és szalámi-taktikája, majd a Párt egyeduralma.
Vezetőkből menekültek
A kommunista párt a marxista-leninista osztályharc jegyében egyből nekilátott – többek között – az arisztokrácia felszámolásához és szétveréséhez. Az 1945-ös földreformmal, majd az ezt követő államosításokkal, megfosztotta vagyonától; az egyre szigorúbb káderpolitikával kiszorította tagjait minden műveltségüknek, képzettségüknek, és szellemi képességeiknek megfelelő kenyérkeresettől, befolyásos állásról nem is beszélve. Megakadályozta a még kiskorúak továbbtanulását a kötelező nyolc általános iskolai osztályon túl. És persze nem egyet letartóztattak, bebörtönöztek, internáltak, majd 1951-ben a Budapesten maradtak legtöbbjét kitelepítették.
a gyerek is ellenség
Már az általános iskola alsó osztályaiban is megkülönböztetést kellett szenvedniük: egy unokatestvérem meséli, akkor talán nyolc éves lánya mennyit panaszkodott, hogy bármilyen jól és szépen csinálja a házi feladatot sohasem kap érte jó jegyet; amikor bement az iskolába megtudakolni ennek okát, a tanítónő megsúgta neki, hogy nem adhat jó jegyet mert lánya káderlapján (!) „osztályellenség származás” van bejelölve.
Ennek az üldözésnek okai túlmentek a nyíltan szajkózott ideológián: a Párt nem tűrhette egy hagyományokkal és külföldi kapcsolatokkal rendelkező, világot ismerő és nyelveket tudó, öntudatos és szókimondó réteg létezését. Főleg ez utóbbi jellemzők tűntek veszélyesnek: végül is, kevés kivételtől eltekintve az arisztokrácia a háború előtt és alatt nyíltan ellenezte a náci Németországot, idehaza a nyilasokat. Az ország német megszállása után sokan, már akiket a Gestapo nem kapott el idejében, tettlegesen is csatlakoztak az ellenálláshoz – ezektől tehát elvárható volt hasonló beállítottság és viselkedés a szovjet-kommunista megszállással és rendszerrel szemben is.
Azoknak sem volt könnyű, akik a háború végen, vagy közvetlenül utána nyugatra távoztak. A háborút közvetlenül követő években egész Európa fel volt dúlva, szét volt zilálva, mindenütt szűkölködtek: ilyen körülmények közt – most már a hirtelen nincstelen – idegen menekültek helyzete még a helyi lakóságénál is nehezebb volt. De legalább senki sem üldözte őket nyíltan, csak a mindennapi megélhetésért kellett megküzdeniük: ezt viszont elősegítette az illeszkedés a környezethez.
’56-ban könnyebb volt…
Az akkor már felnőtteknek megkönnyítette az ottani boldogulást, hogy a nyelvet – legyen az német, francia, vagy angol – már úgyis jól beszélték, az országot ahol kikötöttek már régebbről is ismerték, és így nehézség nélkül meg tudták tartani ott is magyar öntudatukat. De a meneküléskor igen fiatalok, még inkább a már külföldön születettek, egyre inkább teljesen beolvadtak az őket befogadó országba, hogy ott mielőbb és minél jobban boldoguljanak.
1956 aztán megadta a lehetőséget az itthon maradtaknak az őket különösképpen sújtó el-nyomás elől nyugatra menekülni, amit sokan meg is tettek. Paradox módon az ő sorsuk odakint általában jobban alakult mint azoké, akik vagy egy évtizeddel korábban hagyták el Magyarországot: a nyugati országokban addigra már fellendült ismét a gazdaság és jólét, ráadásul a nyugat 1956-os tétlenségének szégyenérzetében mindent megtett befogadásuk és letelepülésük megkönnyítése érdekében.
Beolvadtak
Még több mint három évtizedet kellett várni amíg a párt egyeduralma végleg megtört. Igaz, a nyílt üldözés ezek során fokozatosan enyhült, idővel még egyetemre is felvettek arisztokrata sarjakat, szellemi pályán is vállalhattak már munkát, hacsak szerényebb beosztásokban is. Bizonyos kispolgári jólét már elérhető volt, ha vezető szerep nem is. De eddigre az idősebb nemzedék, azok akik még élénken emlékeztek háború előtti életükre és tapasztalataikra, már kivénült, részben meg is halt.
A háború alatt vagy azután született fiatalabbak számára az elbeszélésekből ismert múlt érdekes volt és talán lelkesítő is, de – mivel személyes emlékeikben a korábbi nyílt üldözés még elevenen élt – számukra csendes, feltűnést kerülő, félig-meddig elfogadható polgári megélhetés biztosítása volt a legfontosabb.
Mire közel fél évszázaddal a háború után bekövetkezett az 1989/90-es rendszerváltás, a hazai arisztokrácia mint olyan alapjában már megszűnt létezni. Vannak itthon maradt, vannak külföldről visszatért – ez utóbbiak közül nem egy olyan, aki már odakint született – egyének akik ismét több-kevesebb sikerrel építik idehaza életüket, pályájukat, gyermekeik jövőjét. De a háború óta eltelt évtizedek teljesen szétroncsolták az arisztokrácia mint réteg egyik legfőbb jellemzőjét: a sok nemzedékre visszamenő családi és társadalmi hálózatokat.
cikkünk szerzője
Pálffy István 1933-ban született Budapesten. Saját megfogalmazása szerint a történelem oktatta: a második világháború kitörésének napján kezdte el az elemi iskolát. A kommunista rendszer „osztályellenségnek” nyilvánította, kirúgták a gimnáziumból, segédmunkából élt. Tévedésből besorozták a hadseregbe – osztályellenségként nem lehetett volna más mint munkaszolgálatos -, majd lényegében származása miatt lecsukták. A börtönből az 1956-os forradalom idején szabadult, de az újbóli szovjet megszállás elől külföldre menekült. Nagy-Britanniában telepedett le, a Cambridge Trinity Hallban szerzett diplomát, majd rendszerszervezőként dolgozott. A ’90-es évek során hazatért.
