A „rossz” gyerekek drámája a „jó” szülőkkel

Az egyiknek kirántották a kezét és megskalpolták, a másiknak levágták az összes ujját. A többiek vízbe fúltak, megégtek vagy éhen haltak. És még mielőtt a távirányító után nyúlnánk: ezúttal nem horrorfilmet látunk, hanem tisztes polgári életet élő, „szerető” szülők rutinszerűen használt büntetéslajstromát, amivel körmöt rágni, ábrándozni, engedetlenkedni nem átalló csemetéiket próbálják efféle nevelési eszközökkel jó útra téríteni.

A rosszaságot a szülők definiálják (fotó: orkenyszinhaz.hu)

Az előadás alapjául szolgáló Struwwelpeter című kötettel először gyermekkoromban találkoztam. Szüleim könyvespolcán akadt a kezembe Hoffmann doktor úr meséskönyvének régi, gót betűs kiadása. A szöveget nem értettem, de a képeket borzalommal vegyes kíváncsisággal nézegettem. Különösen megrázott a gyufaskatulya története. A történetben szereplő kislány – hiába figyelmeztették cicái – addig játszadozott, amíg felgyújtotta magát, csak hamu és a két kis piros cipője maradt utána, macskái pedig úgy siratták, hogy könnyük patakká duzzadt. A többi történetben is hasonló rémségek történtek, ami közös volt bennük: a gyerekek mindig pórul jártak. Szüleim – bölcsen – saját könyvespolcukon tartották a könyvet, az itthoni első teljes magyar nyelvűnek nevezett, Kócos Peti és más mesék címmel nemrégiben megjelent kiadást viszont 3–6 éveseknek ajánlja a kiadó. Szegény Vekerdy Tanár Úr, ha tudná…

A könyv alapján készült „sokkopera” (az eredeti zenét és szöveget a The Tiger Lillies angol zenekar készítette) nemcsak hogy visszaadja a könyv eredeti hangulatát, hanem szinte minden „meséje” túltesz az alapjául szolgáló képeskönyvbeli történeten.

A néző mégsem kapaszkodik lecsukott szemekkel a nézőtéri szék karfájába, hanem – egy ideig – harsányakat kacag. Varietét lát ugyanis, és van itt minden, ami a tisztelt publikum szórakoztatásához kell: van piros függöny (és fénycsóva), van konferanszié (dr. Roboz – Gálffi László), akinek elviselhetetlenül sikító és ezáltal folyton nevetésre ingerlő segítőtársa akad egy törpe személyében (dr. Chor – Máthé Zsolt). Vannak feszes jelenetek, pattogó, karikaturisztikus, groteszk szöveg, fanyar nyelvi humor, jelentésükből kifordított szavak, mondatok.

3–6 éveseknek ajánlja a kiadó

Apusunk (Csuja Imre) és Anyusunk (Széles László) mélyenszántó mondásaiból egész közhelyszótár állítható össze. Csak magyar anyanyelvű nézőközönség ért(het)i és értékeli is harsány kacagással, hogy a szövegekben itt-ott elbújtatva, eredeti szövegkörnyezetükből kiragadva, kifacsarva, a fennköltből a közönségesbe huppanó klasszikus magyar versek sorai hallanak ki. (Apusunk és Anyusunk vissza-visszatérő mondata is ez: – Ahogy a költő mondja. – Melyik? – Mindegyik). Az egyik „legszebb” darab pedig egy visszatérő versike, amely keretbe foglalja az egyes jeleneteket. Nincs a home-nál sweet-ebb home, / nincs édesebb, mint az ott-hón. (Parti Nagy Lajos zseniális átköltései)

Nem hiányzik az élő zene sem, a keringőtől a népzenéig tobzódnak a különféle stílusok, a betétdalokat brechtire hajazó kórus énekli, a jelmezekről és a bábokról pedig csak jót mondhatunk. Eltúlzott arcok és felcserélt szerepek: Apusunkat kivéve a férfi szerepeket nők játsszák, a férfiakat, fiúkat pedig nők alakítják. A szereplőket legfeljebb hangjuk alapján azonosíthatjuk be, de néha még úgysem sikerül, hiszen mindenki maszk mögé bújik, és szerepe karikatúráját adja.

Sebaj, hoz a gólya egy másikat (fotó: orkenyszinhaz.hu)

Függöny fel, képeskönyv kinyit, és dr. Roboz elkezdi lapozgatni Struwwelék családi krónikáját. Tisztes polgári miliőben egymás iránti olthatatlan szeretetben éldegél Apusunk és Anyusunk, és életükből már csak egyetlen dolgok hiányzik: a gyermek. Megsajnálja őket minden családok udvari szállítója, a Gólya, és hoz nekik egyet. Petikébe azonban hiba csúszik, mert a fiúcska bizony rossz – a „rosszaságot” persze a szülők definiálják. Petike rosszaságában nem átall odáig menni, hogy drága jó szüleit felidegesíti, így azoknak szegényeknek nem marad más, mint hogy egyetlen kincsüket, gyermeküket darabokra tépjék. Petike testvére is hasonlóan végzi, de a szülők nem adják fel, Gólya koma pedig rendületlenül szállítja az utánpótlást.

“Rossz gyerekek vagytok” (fotó: orkenyszinhaz.hu)

„Anyusunk” és „Apusunk” újabb és újabb gyermekei lépnek színre az egymást követő jelenetekben. Rosszak, engedetlenek, makacsak, önfejűek, rakoncátlanok, s mivel ilyenek, ezért tetteiknek meglesznek a következményeik. Ebben könyörtelenül következetes Hoffmann. Cél a rend! Ördögi kacaj és káröröm, vér és brutalitás, halál és büntetés minden jelenetben, de az előadás úgy kétharmadánál a néző ezen már leginkább csak kínjában vigyorog. A szellemesség valahogy elfogy, a néző pedig elfárad és megcsömörlik a rengeteg (mű)vértől és kivégzéstől. Hiszen mégiscsak gyerekek! Remény azonban nincs, hiszen ahogyan az ördögi dr. Roboz mondja: „Rossz gyerekek vagytok – tisztelet a kivételnek, ami persze biztos van, csak még nem láttam.”