Santa Elena piaca klasszikus guatemalai piac. Jól megfér egymás mellett az autószerelő és a hentes, a fodrász és a benzinkutas, miközben az emberáradat között hatalmas csirkebuszok próbálnak utat törni maguknak. A marhahúst legyek járják be, de engem ez nem zavar, lévén mikor itt éltem, magam is itt vásároltam.
Buszmegálló, az mi?
Persze ha valaki turista, akkor mindennel óvatoskodik, mert egy röpke pár napos gyomorrontás pokollá változtathatja az őserdei túrázást. Emlékszem, amikor egyik utasom, második heti folyamatos hasmenése után egyszer a WC-ről kifordulva csak annyit mondott: „Ááá! Nem veszek be több hasfogót. Pénzkidobás. Egybe jönnek ki belőlem a tabletták…”. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki Guatemalába utazik, az garantáltan a mosdóhoz lesz láncolva, mert nekem szinte soha semmi bajom nem volt a kinti higiéniától.
A piac zajos, a nyüzsgés és lökdösődés elviselhetetlen, a gringót máig kinézik. Bár már 3 éve elkészült az új buszterminál, a piacot a csirkebuszok nem hagyják ki útjukból, mert a helyiek nem szeretnek sétálni, ők ahhoz vannak szokva, hogy a busz háztól házig viszi őket. Olyan nincs, hogy egy alig 200 méter hosszú faluban kijelöljenek egy buszmegállót, hogy ott mindenki le-föl szállhasson. A falun 10 perc alatt jutsz át, mert minden kapunál megállunk.
Santa elena
Petén, Guatemala legritkábban lakott megyéjének a központja. Bár az ország területének több mint negyedét teszi ki Petén, lakossága a 10 százalékot sem éri el. Az elmúlt 20 évben így is sikerült az őserdők részarányát 90 százalékról 25 százalékra zsugorítani, de sajnos ez globális tendencia, tehát itt sem rosszabbak az emberek, mint máshol. Sőt… Egyre többet fordítanak védekezésre, a drogtermő vidékek visszaszorítására. 2005-ben, amikor az ország lakójának tudhattam magamat, 1 font (0,45 kg) marihuánát átszámolva 1100 forintért lehetett megvásárolni, ma ez ennek többszöröse, mert hála istennek a tömegtermelést lassan visszaszorítják. Ami nem változik, az a hangulat…
A buszszerzés rejtelmei
Tavaly áprilisban két magyar srácot kalauzoltam végig ezen a vidéken, s túránk első napján Uaxactún romvárosa felé vettük az irányt. Normál körülmények kötött naponta 1 busz indul a mindössze 500 fős apró faluba 13 órakor. 13 óra előtt pár perccel a busz sehol, kezdek aggódni, hogy most mi lesz. Nagy izgalmamat lecsillapítandó valaki irtózatos erővel hátba vág, majd megfordít és magához ölel. Carlos az, az uaxactúni busz sofőrje.
Uaxactún (forrás: iKaland)
„Amigo! Mit keresel te itt? Menjünk, igyunk egy quetzaltecát.” (A quetzalteca Guatemala nemzeti itala, valószínűleg a legocsmányabb rum, ami a világon létezik. Az első 4-5 kupicát nagyon nehéz lenyelni, de legalább utána sem jó.) „Örülök, hogy látlak, Carlos. Itt van valahol a buszod? Uaxactúnba mennénk, de az sehol…” „Ma nem megyünk Uaxactúnba, ma Bethelbe (mexikói határtelepülés) megyünk” – jön az európai aggyal érthetetlen, a kinti hangulathoz azonban teljesen passzoló válasz. Éppen ebből kifolyólag nem szontyolodok el és folytatom.
„Ne szívass, Carlos. Itt áll mögöttem ez a két srác. Ha ezeket most nem viszem el Uaxactúnba, abból hatalmas gáz lesz. Hozok estére egy üveg rumot, na?” Carlos megvakarja a fejét, majd sarkon fordul és felpattan a betheli buszra. Kitépi a menettáblát a helyéről, áthúzgálja a célirányt, majd fölé írja, hogy Uaxactún. Nagy hőzöngés közepette letaszigál mindenkit a buszról azzal a kedveskedő mondattal, hogy „Holnap jövök, ne izguljatok!”.
„Na, mehetünk Uaxactúnba, szálljatok fel!” – közli, majd elkocog és kiabál, hogy „Uaxactún! Uaxactún!”, ezzel gyűjtve az utasokat.
A szerző rendszeresen vezet Guatemalába kalandtúrát az iKalanddal.
Iszik és vezet
Így megy ez Guatemalában. Meg úgy, hogy másfél óra buszozás után megérkezünk Tikal romvárosához, ahová csak 3 után mehet be a busz. Kiskocsma és evő áll az őserdő közepén, ahová Carlos, a buszsofőr betérnek, miközben az utasok nyújtóznak egyet az út szélén.
Az asztalnál már várja a sör és a megérdemelt quetzalteca, amit egy sült csirkeszárny társaságában be is kebeleznek. Na, gondolom, ennek a fele sem tréfa. Azt tudom, hogy Carlos nagy ivó, de hogy munka közben is, azt kicsit furcsállom. Int, hogy tartsak velük.
Nesze, egy sör! Igyál velünk.
„Vezetés közben is isztok? – közben meghúzom a címke nélküli sörösüveget – Nem féltek a zsaruktól?” „Itt zsaruk? Ugyan már! Különben is, ez ma már az ötödik sörünk – veti oda a dzsungelmobil pilótája, majd folytatja – Tudod milyen unalmas ezt csinálni? Minden nap ugyanezeken az utakon zötykölődni a semmiért, a családomat alig látom. Ezt csak bepiázva lehet csinálni.” Értem én. De mi van, ha befordultok az árokba? – vetem fel. „Volt olyan… Te! Nem akarod vezetni? Itt a kulcs, vezesd, komolyan.”
Nem tettem. Sör után, jogsi nélkül… Előbb megyek neki puszta kézzel egy jaguárnak.
Uaxactún amúgy egy kedves kis falu az őserdő közepén, Tikaltól 23 kilométerre északra. Mivel nehéz megközelíteni (ha ezt a buszt elvéted, sétálhatsz), ezért évente alig pár tucat turista látogatja. Romvárosa nem olyan impozáns, mint Tikal csodapiramisai, de a falu élettel teli.
Kíváncsiskodó helyi csöppségek (forrás: iKaland)
A két sráccal az Aldana’s Lodge névre hallgató szállásra tartunk, ahol néhány quetzál fejében eltölthetjük az éjszakát. Az ágy házilag lett barkácsolva, a szivacs rajta vagy 5 centi vastag. Ha éppen lumbágód van, biztos jól jön, de amúgy szörnyű éjszakának nézünk elébe.
A házinéni nagyon kedves, beinvitál a konyhába, ahol sürögnek-forognak a gyerekek és az unokák. Levágtak nekünk egy csirkét és hozattak sört. Világosság az nincs, mert Uaxactúnban nincs vezetékes áram, akinek van egy kevés pénze, az generátort működtet. Gyertyafénynél költjük el a vacsorát, közben az asztal alatt csirkék és pulykák szaladgálnak. Tökéletes mélyvíz.
—-Gyalogosan Tikalba—-
Másnap a romváros megismerése után úgy döntünk, hogy hiába minden vendégszeretet, nem töltünk itt még egy éjszakát. Délben vágunk neki a 23 kilométeres távnak, hiába minden ellenvetésem. Április Guatemalában a legforróbb hónap, nem ritka déltájt a 45 Celsius-fok. Az út első részét tűző napon tesszük meg, ami rendesen leszívja energiáinkat a 20 kilós zsákkal a hátunkon. Beérve a dzsungelbe végre megpillantjuk az első pókmajom családot a fákon, jelenlétünkre szörnyű ricsajjal felelnek. Vigyázni kell ezekkel az állatokkal, mert ha az ordibálás hatására nem lépsz olajra, akkor megdobálnak faágakkal és gyümölcsökkel, rosszabb esetben levizelnek, aminek szörnyű szaga van. A távot 5-6 óra alatt teljesítjük, de a végére teljesen kipurcanunk. Ilyen hőségben túrázni komoly dolog.
Tikal a Föld egyik legfenségesebb városa. Mindenki látott már róla képeket, a jó az benne, hogy ellentétben más híres romokkal, mint Angkor vagy Machu Picchu, itt nincsenek tömegek. Rengetegen vannak, de akkora a terület, hogy az emberáradat elvész az erdőben. Könnyedén készíthetsz olyan képeket, amiken nem vigyorog egy megelégedett amerikai turista vagy egy 120 fős japán csoport. Ami zsúfolt, az a 2-3 szálloda, amit a romok mellé építettek. Mi éppen ezért nem itt szállunk meg, hanem irány az erdő szélén álló bungaló, ahová kikötjük függőágyainkat, hogy a körülöttünk szaladgáló coatik (ormányosmedvék) között töltsük el az éjszakát.
Tikal (fotó: iKaland)
A legzűrösebb település
Carmelita felé tartunk egy csirkebusszal. Ez az út sem jobb a többinél. Az esős évszakban szinte járhatatlan út áprilisban száraz, de nagyon hepehupás. Emlékszem, amikor először jártam erre, akkor a 60 kilométeres távot 2 nap alatt tettük meg, mert buszunk leamortizálódott alig 2 óra alatt.
Carmelita hasonlít Uaxactúnhoz, de itt még annyi turista sincs, mint ott. Sokakban félelemérzet alakul ki a faluban, ami jogos. El Miradort 2001-ben nyitották meg a látogatók előtt, de mert csak gyalog lehet elérni, ezért csak maroknyi ember vállalkozik arra, hogy belevágjon az oda-vissza majd’ 100 kilométeres túrába. A helyiek nincsenek hozzászokva a turisták jelenlétéhez, számukra a fehér ember rosszat jelent, aki kizsákmányolja őket, ezért van mitől tartani. Zsákjainkat biztonságba helyezzük, Daniel barátom családjának a házánál vigyáznak rá az asszonyok.
Danielt 3 éve ismertem meg, ő vitt el engem először El Miradorba, akkor alig 14 éves volt, persze 20-nak hazudta magát. Iskolája nem sok van, bevallása szerint abból, hogy iskolába jár, nem lehet megélni. Visszagondolva néhány évvel ezelőtti magamra, teljesen igaza van. Diplomával a zsebemben máig nem értem, mit küzdöttem 17 éven át egy olyan papírért, amivel igazából túl sok mindent nem tudok kezdeni. Itt sokkal egyszerűbb minden, sokkal könnyebben teremted meg az igényeidnek megfelelő javakat.
A szerző rendszeresen vezet Guatemalába kalandtúrát az iKalanddal.
Irány az őserdő!
El Miradorba, a maják egykor volt legnagyobb városába két nap alatt jut el a vállalkozó kedvű kalandor. A néhány éve még 63 kilométeres táv 41 kilométerre zsugorodott, hála a GPS-nek. Az évi pár tucat turista már többé-kevésbé láthatóvá tette az ösvényt, 3 éve még nyakig gázoltunk a mocsárban. Sokat javult a helyzet infrastrukturálisan, de elég egy kisebb eső, és minden a régi.
Könnyű elveszni az erdőben. Azok közül, akik helyi vezető nélkül vágtak neki, csak igen kevesen jöttek ki élve, jelzi ezt az itt-ott felállított név nélküli kereszt. Daniel szerencsére tapasztalt, az elmúlt 6-7 évet itt töltötte, minden további nélkül rábízom magunkat. Tintal romvárosánál töltjük az éjszakát, ami sok más guatemalai maja romvároshoz hasonlóan feltáratlan. A romok között egy apró lagúna található, melynek vizéből bátran kortyolhat a megfáradt utazó, már ha nem viszolyog barna vizet inni. Amúgy a fürdés nem javallott, lévén a lagúnában krokodilok portyáznak.
A dzsungel mélyén (forrás: ikaland)
Másnap rátérünk a Sacbéra, azaz a maják ősi ösvényére, amit 1500 évvel ezelőtt már burkoltak. Mára ebből szinte semmi nem látszik, felismerni igen nehéz, de az űrből tisztán kivehető a futása. A nagyobb városokat kötötte össze az őserdei sztráda, aminek alig 10 százalékát tárták csak fel. A sárban itt-ott jaguár és ocelotnyomok, a farönkök mögött megpihenő kígyók. Veszélyes szakasz a La Muerta előtti része az ösvénynek.
La Muerta, vagyis a „Halott Nő” nevű romváros El Mirador elővárosa lehetett. Apró, aránylag jól feltárt épületekkel találkozunk, amikbe akár be is sétálhatunk. A járatok falán skorpiópókok pihennek, a mennyezeten denevérek lógnak. Az egyik faág alján darázskaptár lóg. Gyilkos darazsak lakják, amik az 5-6 centis hosszúságot is elérik, állítólag a harmadik csípés már halálos. Nem várjuk meg, míg hazaérnek.
el mirador
El Mirador (magyarul: A Kilátó) a legnagyobb maja város volt, de Tikal, Calakmul és Caracol felemelkedése letaszította a trónról, így a 700-as évekre teljesen elnéptelenedett. Az 1960-as években fedezték fel, de feltárni csak 1989-ben kezdték. Alig jutottak valamire, mert az erdő teljesen átvette a hatalmat, emiatt nagyon lassan haladnak. Tavaly azonban találtak valamit, ami a maja építészetet új fényben tüntette fel. Ha fizetsz egy kevés pénzt a parkőrnek, akkor az egyik piramisba be lehet lógni, ahol eredeti falfestményeket figyelhetsz meg. Minél beljebb haladsz, úgy változnak a színek és a formák, ami arra bizonyíték, hogy a maják minden alkalommal beomlasztották piramisaikat, hogy arra újat építhessenek.
El Miradort bár egyre többen látogatják, még mindig a természet a domináns. Naplementekor bőgőmajmok zendítenek rá, hajnalban tukánok és arapapagájok szállnak fel a fák közül. Mindezt a maja civilizáció legnagyobb piramisáról, a La Dantáról figyelheted meg, ami 10-20 méterrel emelkedik a fák fölé.
Az esti tábori hangulat nagyszerű. Babot eszünk tortillával, hozzá a zapotefa édes gyümölcsét majszoljuk és általunk szedett vadnarancsból készített limonádét iszunk. Hatalmas tüzet rakunk, hogy a füstje elzavarja a szúnyogokat. Éjszaka a bozótból nesz szűrődik, nehéz elaludni. Ha sikerül, akkor sem tart tovább néhány óránál, mert a fejünk felett biztosan egymásnak esik néhány pókmajom és sikoltásukkal felébresztenek. Mégis kipihenve ébredünk. Kell is a frissesség. Visszafelé egy nap alatt tudjuk le a 41 kilométeres távot…
